Lírai költeményei
Lírai költeményei
Költeményeinek ez új, gazdag sorozatát Őszikéknek nevezte s irodalmi hagyatékának szánta, hogy »ne haljon meg mint a koldus, ki semmit sem hagyhatott«. Vannak közöttük balladák, mint a Tetemre hivás, az Éjféli párbaj, az Ünneprontók s a mesteri Népdal, egy, Párisról írt szatirikus erkölcsrajz; de legnagyobbrészt lírai versek. Arany régebben aránylag kevés lírát írt. Petőfi biztatta rá; de ő inkább epikusnak érezte magát, úgy tehetségénél, mint természeténél fogva, s »úgy érezte, mintha elveszne markában a finom ujjakhoz szokott lyra«. Tartózkodva nyúlt hozzá, s kisebb költeményei régibb gyűjteményeinek felét sem teszik az alanyi versek. Pedig mily tömören, a képeknek mily találó és érzéki erejével, a változatos formáknak mily tökéletes bevégzettségében tudja feltárni belső világát, szívének egyszerű és nemes tartalmát. Közöttük nehány, az érzéstől átrezgett reflexióval, az emberi szellem legmélyeit járja (Dante, Gondolatok), mások hatalmas szárnycsapásokkal emelkednek az ódai fenség legmagasába (Ráchel, a Széchenyi-óda, Rendületlenül). Legnagyobb s talán legjellemzőbb részök egy komoly lélek nehéz vívódását tükrözi a nemzet élethalálharcának s gyászának napjaiban. Ő is küzdelmet énekel; de mig Petőfi szava a csaták forgatagában harsog, minden dala egy-egy mozzanata a nemzeti küzdelemnek, mint egy dalaival támad, tüzel, sújt, harcol és bennök vérzik: Arany csak a maga belső küzdelmeit énekli, melyeket a válság vert föl benne: elbírhatatlan lázát, kétségeit, szenvedéseit. Ez a belső küzdelem tovább folyik, mikor a külső rég elnémúlt. A veszteség és megaláztatás keserve, borongó fájdalma, küzködő reménye sugallja líráját, kitörve hol áltató kacajban, hol méla humorban, hol bánatos elégiában, ha csak egy-egy képpel, csak meg-megrebbenve is, azért megértetőn és éreztetőn egy nagy szív dobogását. Ez a nagy szív dobban egyet-egyet szerencsétlen hazájáért, mikor bibliáját forgatja és Ráchel történetét olvassa benne; mikor Ossián ködös borongós énekén mereng; mikor fiát imádkozni tanítja; mikor Szilveszter-éjen poharat emel. E szomorú napok hangulatának mélyebb és jellemzőbb kifejezést nem adott senki Aranynál, kinek ez a költészete egy tűrni teremtett, de a tűrhetetlent elviselni nem tudó lélek megnyilatkozása. Az idők azonban változnak, Arany belső disharmóniája enyhűl s igazi lírai egyéniségét utolsó költeményei, az Őszikék fejezik ki teljességében. Mintha a beszédesebb agg váratlanul újra látogató múzsája iránt bizalmasabb lenne, mint a tartózkodó férfi volt: érzékenységét nem rösteli, szívtitkait nem takargatja, bevall neki mindent, mit előbb rejtegetett s egy öreg szív költészetének oly megható világát nyitja meg, mely a maga nemében egyetlen. Bucsúzva, már-már elhomályosuló szemekkel nézelődik ki a természetbe és életbe, s vissza emlékei közé. Nem annyira érzései alakúlnak képekké, mint inkább szemléleti érzésekké. Melancholia és humor szövődnek össze hangulatában, melynek forrásai: gyermekkorának csodálatos tisztaságban megőrzött benyomásai, férfikora bús emlékei, a természet vigasztalásai, mély ember-szeretete, ereje hanyatlásának érzete, a lemondás nemes készsége, élő hite és szerény ábrándjai, melyek jövőjébe játszanak. A közelgő halál gondolata meg-megdöbbenti; de véges voltának szerény érzése, meg-megújuló szenvedései kibékítik, sőt szinte megbarátkoztatják vele. Csak még, mintegy végrendeletül, a kétséget legyőző hitnek egy fölemelő Alleluját zeng; a megbocsátó emberszeretetének költői igéket talál; a hálának egy fohászát hallatja s költő utódainak egy intést hagy, hogy: maradjanak magyarok, – és lantjának húrja elpattan.
)
)
