Arany Toldija
Arany Toldija
Mindegy; Arany megnyerte az ösztönzést s nemsokára megkapta az útmutatást is, hogy tehetségét a maga természetének és fejlődésének eredetiségében, legjellemzőbb oldaláról mutathassa be: benső kapcsolatát a nép szellemével, képzeletvilágának múltjával és jelenével, az ő saját gazdag tanúltságának és művészi elvének uralkodása alatt. A Kisfaludy-társaság 1846-ban, talán Petőfi János vitézének hatása alatt, melynek akkor, rövid idő alatt már második kiadása jelent meg, népies formájú és szellemű verses beszélyre hirdetett pályázatot, melynek hőse valamely, a nép ajkán élő történeti személy legyen: Mátyás király, Toldi Miklós, Kádár vitéz stb. A nagyfalusi Arany megírta a nagyfalusi Toldi regéjét s oly kitünő mű mellett, mint Tompa Szuhay Mátyása, elnyerte a koszorút, sőt a társaság azzal fejezte ki iránta elismerését, hogy a tizenöt arany jutalmat utólagosan húszra emelte föl. Mind az öt pályabíró egyhangúlag itélt s már az egyik »a magyar irodalom legszebb díszének« tartja Toldit. E köleménynyel a szalontai másodjegyző egyszerre korának élére, Petőfi mellé emelkedett: az első époszt alkotta meg, mely tárgyában, felfogásában, hangjában és formájában tisztán és mélyen nemzeti. Belőle tanítják ma valamennyi iskolánkban a legtisztább magyar nyelvet: de a legtisztább magyar szellem is belőle árad. Mondai tárgyát: Toldi Miklós emelkedésének történetét, Ilosvai XVI. századi durva és laza krónikájából merítette Arany; de a Toldi meséjét szőtt magyar nép lelkéhez közelebb állott mint a krónikás, s a régi regét a századok távolából is tisztábban hallotta és mélyebben megértette ennél. Nemcsak a művészi erő és tudatosság a fontos itt, melylyel a nyers, fogyatékos és homályos anyagból Arany jellemeinek és szerkezetének mesteri egységét megalkotta, nemcsak az ő tudása, hanem egész lelki, költői világa, mely a Toldiban megnyilatkozik. Egészen és hamisítatlanul a magyar népé ez a világ: de legkiválóbb költői szellemében megnemesedve, megerősödve, öntudatosságában elmélyűlve s mégis megőrizve tiszta naivitását. A lovagkor képében is megőrzött és fel tudott mutatni örökre jellemző vonásokat belőle. Ilyen már uralkodó indítéka: a történeti magyar ambíció, a katonává létel, a hadi dicsőség mezején való kitűnés vágya, mely fajunk lelki világának majdnem ezer évig alapja volt s innen társadalmi és politikai rendünknek is nehezen megrendíthető alapjává lett; aztán népmeséinknek olyan kedvelt, annyiszor ismételt motivumai: a testvérek viszálya s a kisebbiknek, derekabbnak győzelme a nagyobbik ármányán, az édes szüle aggódó szeretete az elnyomott, az ifjabb iránt; azután a népi képzelet alkotta történeti hagyomány a magyar vitéz elsőségéről minden más nemzetbeli fölött.
)
)
)
Arany János verses levele Petőfihez (1847. aug. 11.)
Arany ponyvairodalmi Toldi-példányának címlapja. (Később Petőfi birtokában)
A pontos és gazdag kortanúlmány mellett is Arany egész lelkének gyökeres magyarsága tisztán és természetesen érezteti vele nemcsak a magyar természet, hanem a magyar élet, különösen a magyar nép élete múltjának és jelenének egyező, változatlan vonásait, képeit. Ezek körében élt mind idáig, elevenségöket és hűségöket a szeretet és kedvtelés őrizte lelkében; az ilyenekkel, mint a gazdálkodó falusi háznak és életének, az üldözött legény bújdosásának rajza, a realitás olyan benyomását adja meg a távol múlt rajzának, milyennel eladdig magyar történeti költemény, a regényeket is ide számítva, sohasem birt. De tudatosan vagy észrevétlenül, munkál benne a maga kora magyarságának sajátos szelleme is: a feltörekvő s magát fel is küzdő pórfiú képe, az elnyomott testi-lelki derékség küzdelmei és végső diadala a mostoha sors fölött s fejedelmi fényben sütkérező bátyjának ármányai fölött: nem a kor demokráciai törekvéseinek költői visszhangja-e egyfelől, melyek a rendi kiváltságokat ostromolják, másfelől nem a föllendülő nemzeti önérzeté-e, mely a másikért való hosszú hátratétel, mellőztetés, elnyomatás békóit lerázni készűl? Mindez a költői eszmének természetes egybefoglaltságában, a történeti felfogásnak nem meghamisításával, hanem inkább mélyebb hűségével. Költői módját az alkotásban és kifejezésben már ezidétt jellemzi maga: »a népköltő feladata nem az, hogy elvegyűljön a durva nép között, hanem hogy tanúlja meg a legfensőbb költői szépségeket is a népnek élvezhető alakban adni elő«. Mily tisztán valósúl meg e műelv jellemrajzainak és mesefejlesztésének egyszerű, szinte parancsoló igazságában, népi zamatú nyelvének teljesen új szinében, változatosságában és gazdagságában s az egészen elömlő naiv derűben, az életkedv fiatalos vidámságában. Íme a mit a gyermek Arany mesélni hallott, a mi a mezőn szemeinek első gyönyörűsége volt, a mit a verses históriákból s Debrecen költőiből álmélkodva olvasott, mindaz, a miben képzelete és érzése egy volt népeével: a tanúlmány által gyűjtve, válogatva és módosítva, egy hatalmas géniusz szárnyán a művészet magasába emelkedik.
