Arany színészkedése
Arany színészkedése
Arany mindörökre odahagyta a kollégiumot s Fáncsy és László társaságába színésznek állott. Jellemző rá nézve a mód is, a hogyan tette. Egyenes, becsületes lelkével bejelentette lépését tanárainak, kik biztatással bocsátották el legjobb tanulóik egyikét. Csak tapasztalatlansága, és képzelt világába való teljes belémerülése magyarázhatja meg egy pályának és önmagának azt a félreismerését, mely ebben az elhatározásában nyilatkozott. Semmi fogalma a színészélettel járó s az ő testi-lelki szervezetének elviselhetetlen izgalmakról; semmi arról, hogy nincs pálya, mely egy költött élet szépségeinek és elragadó fölemelkedéseinek meg a valódi élet kicsinyességeinek és kijózanító visszásságainak olyan zagyva keveredését mutatná s emberétől vagy az ellenálló erőnek vagy a könnyűvérüségnek olyan mértékét követelné. A szerény, álmodozó, kivetkezett tógátusban egyik sem volt meg. Alig sejtette azt is, hogy ha az ő testi és lelki valójából hiányzik, még pedig jellemzőleg hiányzik valami, úgy az éppen a színészi siker alapja: az arravalóság, hogy magát másnak és másnak mutassa, az alakosság képessége. Bíz ő a színpadon inkább csak statisztáskodott, inas-szerepeket adott, díszleteket festett. Még Debrecenben csak megvolt két hónapig; de a társaság szétzüllése után egy Mármarossziget felé tartó töredékéhez csatlakozott s a nyomorúságos kószálás, koplaló korhelykedés és léha erőlködés között elkövetkezett a kiábrándulás órája, hogy lidércet kerget. Talán nem mese az sem, a mit a Bolond istók csavargó hőséről elmond, kinek tiszta, első szerelmét Klárcsi színésznő durva kézzel foszlatta szét. Ismerve Aranynak erkölcsi kényességét, majdnem leányos szemérmét, mely mégis oly nemesen férfias volt: e kis eset mindennél jobban megértetné velünk az undort, melybe egész csalódásának érzése átment. E napjairól, színészkedéséről nem szól soha s kivéve az Istók második énekét, melynek égő iróniájával ép olyan formán akart könnyíteni nyomasztó emlékezésén, mint a Cigányokban: hiába keresünk egész költészetében bármit, a mit akár egyenesen, akár közvetve színészéletére, emlékeire, benyomásaira, megfigyeléseire emlékeztette. Tiszta lelke még attól is visszariadt, hogy költőileg értékesítsen belőlük valamit. Talán csak egy nyoma maradt: erkölcsi érzékenységét, ártatlanságának kényességét fokozta. Nagy-Károlyban, Szatmárt még tűrt és áltatta magát; de Szigeten végkép kijózanodott, hogy »a látott művészet nem isteni«. »Az öntudat kígyói« is, szülei miatt, marni kezdték. Egyszer álmában anyját halálos ágyon látta. Mi sem tartotta többé vissza; éhezve, erdőkben éjszakázva, hét napig gyalogolva hazatért, a mint sok-sok év múlva A vándorcipóban oly szívszorítóan gyónja el. A nyomorúságnak egészen az a képe ez, mint Petőfi 1844-iki vándorútja Debrecentől Pestig, s mégis mennyire más! Arany nyári napok lombos erdei alatt bújdosik ugyan, mig ifjú pályatársa februári fagygyal és hózivatarokkal küzködve; de Petőfit a jövő dicsősége vonja s ennek hite élteti, mig Arany, a csalódás sebével szivén, a lemondás útján, a kötelesség névtelen révébe siet.
Arany színészi szereplése.
(A hivatlan képíró című darab színlapja)
