A balladák
A balladák
Zaklatott, borús hangulatában vert erősebb gyökereket az a műforma is, melynek a világköltészetben egyik legnagyobb mesterévé lett: a ballada. A romlás és pusztulás emlékei, melyek körülvették, tragikai öszeütközések képeivel népesítették meg képzeletét, melynek izgalmaiban a ballada csodása: az árnyak, a kisértetek sem voltak többé idegenek. A ballada borús, ködös, nehéz légköre, melyben villámok járnak napsugarak helyett, megegyezett hangulatával. A szenvedélyeknek szűkszavú, inkább csak kitörő és kifakadó, mint kiáradó megnyilatkozása illett természetéhez, melynek szemérme és érzékenysége érzelmeinek inkább kevés szavú célzásokban, egy-egy futó képben engedett útat. De megfelelt e mód, mely a ki nem mondottal, a csak érintettel akart hatni, a kor viszonyainak is, midőn az idők igája hallgatni és kevésből sokat érteni tanított. Ki ne értette volna meg V. Lászlóból az idegen zsarnokság összeütközését a nemzet érzületével és pusztulását; Szondiból az elhullott nagyok örök életét kegyeletben, hírben, dicsőségben; Zách Klárából a hatalom vérszomjas boszújának iszonyatosságát; Both bajnok özvegyéből, hogy a megaláztatás az igazi nagyság bölcseje; A walesi bárdokból az erőszak tehetetlenségét az eszmével szemben; Török Bálintból, a héttorony rabjából, a nemzet akkori rabjainak sorsát és panaszát. De nemcsak e nehány balladának ilyen félreismerhetetlen korszerű vonatkozása a fontos, hanem az egész formának Arany korához és lelkéhez illése. Az indulatok háborgásai, melyeknek minél hatásosabb festésére alakúlna ki a műfaj sajátosságai: jellemző vonása egész belső és külső világának. Még rövidsége is vonzotta őt, ki magát epikusnak érezte, de erejét a nagyobb műfajokban meglankadtnak.
Így fordúlva a balladához, nem ott folytatta, a hol Garaynál találta, hanem a mint a népies époszszal is tett, mintegy újra teremtette azt a nép szelleméből és a maga szelleméből. Nem a még akkor ismeretlen, művészibb székely balladák, hanem egyenesen a magyar alföldiek hatottak rá, melyeknek két fő hőse: a betyár és a bukott szép leány. Legelső mintája, mint Petőfinek írja: Fejér László volt. Még 1847-ben megírta a Szőke Pannit, a forradalom alatt az Én vagyok az anyám átkát, e kitünő balladai monológot, mely a betyár-énekeknek Aranyhoz méltó, nemes hajtása. Maga sohasem korlátolta a balladát, sem tárgy, sem hang tekintetében, a Greguss-féle szűk határok közé s világosan odasorozza önéletrajzában Szőke Pannit, sőt a Varró leányokat is. Egészen maga, tisztán művészi ösztönből kezdte tovább fejleszeni a formát, szélesíteni tárgykörét; megírta Rákóczinét, melyet első kisérletei között legsikerűltebbnek tartott. A forradalom utáni viszonyai, lélekállapota, mint említve volt, e kísérletek folytatására vezették. A képek és érzések, melyekből A honvéd özvegye született, mintegy követelték a balladai formát. Nem sokkal azután már olvasta a Percy-féle skót balladákat, de úgy ezek, mint népköltésünknek utóbb ismeretessé lett büszkeségei, a székely epikai dalok nem annyira új útra vezették, mint inkább csak támogatták a népből és önmagából fejlődésében. Összesen harmincnégy balladát írt, melyek közűl többet epizódokul, énekekül szőtt be a nagyobb epikai műveibe. Legnagyobb számmal vannak a történeti tárgyúak (magából a Hunyadiak korából négy ballada, egy előhang és egy töredék), azután a népéletből vettek, majd a hősmondákon alapulók s a történeti színben költöttek; külföldi tárgyú csak egyetlenegy: A walesi bárdok. Nehány vidámabb, sőt egy víg is van közöttük: Pázmány lovag; de túlnyomó számuk tragikus. Legtöbbet írt 1853-ban és 1855-ben: ezek az ő balladás évei; azután élete végén s költői ihlete új tavaszán: 1877-ben. A magyar költészet legnagyobb remekei vannak e balladák közt, egyszersmind a műfaj örökéletű mintái, melyeknek sora tanúlságosan mutatja azt is, mint emelkedett Arany tárgy, forma és hang tekintetében a népitől, a nélkül hogy ezt elhagyta volna, az egységes nemzeti művészet magasába. A nemzet érzése és képzelete meghatva őrzi e remekeket, az Ágnes asszonyt és a Tetemre hívást, a Hamis tanút és Szondi két apródját, Pázmányt és az Éjféli párbajt meg a többieket; ismeri, érzi, képzeli kicsinye-nagyja s költészetünknek aligha van kötete, melyből annyi idézet forogna közszájon, mint e balladák. A legigazibb gazdagság nyilatkozik tartalmi és formai változatosságukban: a népdal egyszerű rövidségétől a krónikás epikai dal lassúbb hullámzásaig, a lélek nemes felindulásaitól a szenvedélyek tombolásaig s az őrület éjtszakájáig. De valamennyiben a küzdő, hánykódó emberi lélek igaz és megrázó jellemrajzai; a hangnak az a mélysége és hevessége, melyben a költő lírai veleérzése hevűl, sír és iszonyodik; a világításnak az a szeszélyes és varázsos félhomálya, melyből csak a szívek izzása s a fegyverek szikrázása villog ki és magyaráz meg mindent. Mindez a szerkezet és nyelv tömör erejében; hol a legegyszerűbb elbeszélés és beszéltetés, hol a legszövevényesbb és legmesteribb belső és külső formák hatásában. Azt a hagyományos nézetet, hogy a gyökeres, eredeti, népi és régies ízű magyar nyelv terjengős és laza, senki sem cáfolta meg alaposabban, mint Arany e balladákban, melyeknél tömörebben, rövidebben, kevesebb szóval többet nem értett meg és mélyebben nem hatott senki.
Arany János.
(Barabás rajza. 1865. Ernst Lajos gyűjeményéből.)
