Regös-énekek
Regös-énekek
A szívós életű népszokások közt a regölés az, a melynek eredetére és évezredes multjára legtöbb fényt tudunk deríteni. Az újabb gyűjtések bizonysága szerint, ez a nevezetes népszokás csak a Dunántúl nyugoti és délnyugoti vármegyéiben s Erdély néhány falujában, Kénos vidékén van divatban. Heltai Gáspár »A reszegségnec és tobzodásnac veszedelmes voltáról való (1552-ki) Dialogus«-ában panaszkodik, hogy Erdélyben Krisztus urunk születése napja után rögtön kezdődik az ördög nagy ünnepe, a regelő hét; két régi (1626- és 1642-ki) kalendáriumunk pedig a szebeni vásárt még regélő hétfőre teszi. Ebből tehát az tűnik ki, hogy a XVI–XVII. században a regölés még el volt terjedve Erdélyben. A közbeeső nagy területről nincsen semmiféle adatunk, miből azt kell következtetnünk, hogy e népszokás régen is csak a nyugoti és keleti határőrségek környékén volt divatban. Ezért meglepő aztán az a jelenség, hogy a honfoglalás után létrejött nyugoti és keleti végek regös-énekeiben máig is vannak közös vonások. A regösök mindkét vidéken karácsony első napján este és másodnapjának reggelén kezdenek házalni, s úgy Kénoson mint a vasmegyei bucsun benyomoznak a megregölendő gazda udvarára, és végül a dunántúli és erdélyi változatokban is vannak félreismerhetlen szöveg-találkozások.
Az így pedzett régiség a dunántúli regösök beköszöntőiből egész mivoltában kimutatható. Elmondják, hogy egy hideg havas országból érkeztek fagyosan haza, s hogy itthon Szent István király üldözi őket, mivel azt tartják róluk, hogy ördögök, holott ők a király szegény szolgáinak vallják magukat. Rögtön eszünkbe jut, hogy a Pozsonyi Krónika is beszél olyan vándor énekmondókról, a kiket Szent István király üldözött és az esztergomi lazaritalovagok felügyelete alá rendelt. Ezek az augsburgi (955-ki) menekültek utódainak tartották magukat s hagyományaikhoz híven olyan pogány emlékekkel házaltak, a melyekkel méltán magukra vonhatták az első keresztyén uralkodó haragját. Azok a későbbi énekmondók, a kik elődjeik sorsán okultak Szent István utódainak már kedvencei voltak. A XIII. század elején egyik társuk az udvarnokok között szerepel. A többi a várnépek mulattatói közé tartozott s az ismert XIV. századi oklevéltári adat szerint olyan »regös« volt, kinek érthetetlen nevét a latin oklevél combibatornak, együttivónak fordította. A nép regösei azonban nem ezekre az állandó alkalmazásban levő királyi mulattatókra, hanem ezeknek XI. századi üldözött elődeire emlékeznek. Emlékeznek megjelenésük módjára, sajátságos samán-öltözetükre, énekeikben megőriztek olyan kölcsönzéseket, a melyek miatt üldözni kellett a kölcsönzőket, és olyan samán-varázsigéket is, a melyek miatt Szent István szegény szolgáit csakugyan ördögöknek, vagy ördögüzőknek lehetett tartani, végül átvették tőlük a samánkodók varázsdobját és a láncos baksa-botot.
Az, a mivel ma házalnak, tulajdonkép újévi köszöntő, alamizsnagyűjtő kolenda. Szerencsekivánataikat azonban a XVI. század 70–80-as évei óta csak téves maradiságból folyólag mondják el karácsony estéjén. Eddig ugyanis a régi karácsony és a téli napfordulóra tett régi újév, a december 25-ét jelentő VIII. Calendae Janaurii összeestek s nevet adtak a római saturnáliákat (dec. 17–jan. 6.) kersztező pogányeredetű keresztyén ünnepi mulatságnak és mulattató gajdnak (kolenda, kolinda, koleda, stb.) Nálunk az itt talált keresztyén szlávok és egyéb nemzetiségek példájára szintén divatba jött az újévi koledálás. Mivel pedig ez házaló énekmondás volt, az első magyar koledálók tulajdonkép egykorú vándor énekmondóink mesterségét alkalmazták. Így lehet megértenünk, hogy nálunk csak a koledálás gyakorlása és a koledálást jellemző szerencsekivánás lett idegen utázat; mig a házaló éneklés előzőleg is jól ismert körvonalai, az utánzott regösök előadásmódja, a beköszöntő és búcsúzó, a mondókák némely eleme és hangszerkisérete a régi maradt. Ezért maradt aztán a nevök is regös, a házaláskor ezért regöltek és nem koledáltak, ezért maradt a mondóka is regösének vagy regö, és nem koleda vagy kolinda.
A regös-énekek legelterjedtebb dunántúli tipusaiban ma is könnyen fölismerhetők a szláv eredetre valló dallamok idegenszerűségei és a vendekével majdnem azonos s hihetőleg a több délszláv szomszédokéval is rokon újévi jó kivánatok. De ezzel szemben eredeti a többször említett beköszöntő, a búcsúzóban jelzett samán-öltözék (nyirfa, bocskor, hajdina köntös, cserfa nadrág és a regöskészséget kiegészítő varázs-dob); eredeti a fölidézett csodaszarvas, mely ugyanabban a pompában lesz a vándorénekesek vezérállatjává, mint a minőben nemzeti krónikáink előadása szerint Vácnál Gyejcsának és Szent-Lászlónak megjelent. Az utánzott magyar énekmondók tulajdonából valók továbbá a szószerint átvett, de részben már elhomályosult igéző refrének, a minők például: »Rők ökör, régi törvény! Haj, regő rajtunk!« vagy »Hej! regü rejtem!« vagy »Haj! regö rejtő!« a mi nyelvtörténeti bizonyítékaink szerint mind azt jelenti, hogy az igéző, vagy regölő samánokon rajta van a bűvös ihlet. Ugyanezt igazolja előadásuk is, mert a refrén éneklésénél a keletről hozott láncos botokkal zajonganak s a régi dobot helyettesítő pléh fedőkkel, dob formájú szötykökkel és egyéb lármás hangszereikkel is növelik a samán-önkivület fokozását célzó zsivajt. Végül eredeti a régi törvénynyel kapcsolatban említett »rők ökör«, a mely egy vasmegyei (bucsui) és a vele rokon erdélyi változat bizonysága szerint az ünnepi »áldomás« tárgyára vonatkozik.
