A népdal
A népdal
A kezdetleges állapotban maradt gyermekköltészet mellett a nép legáltalánosabb műfajában, a dalban őrizte meg sértetlenül a költészet zenei és tartalmi elemeinek ősi egységét. A hangszerek létrejöttével csakis a zenei elem önállósúlt, a mi a tartalomtól nem a zenét, hanem a táncot vonta el. A megmaradt hagyományos közösség azonban mindig az énekelt szöveg rovására ment, mert a közvetlenül ható zene mindig hatalmasabban tolmácsolja és ébreszti az érzéseket, mint a közvetve ható szöveg, melynek az a természetes veszedelme is megvan, hogy minél erősebben individuális az értelme, annál nehezebben általánosítható. Ezért aztán a szöveg könnyen foszlik, változik, sőt meg is semmisűl; mig dallam könnyen általánosúl, nehezen változik, a vele iker szövegtől idegenhez társúl, gazdátlan töredékeket szed fel s egészen zavaros egyvelegeket teremt. A most élő költészet bizonysága szerint az énekmondásra izgúlt nép legszívesebben az utóbbi kényelmes móddal él. Kedvenc dallamaira ráénekel mindent, a mi hasonló ritmusú.
A zene elvitathatlan fensőségéből folyólag a népdalba letéteményezett érzést a dallam mindig jellemzőbben tolmácsolja mint a vele énekelt szöveg. A búsulónak, szomorúnak nevezett lassú és ugyanannak a gyorsa, vagy víga, továbbá a lassú ritmusra lejtett méltóságos palotás és a gyors szilajon kitörő csárdás sokkal tökéletesebben magába olvasztotta fajunk érzelmi világának szeszélyes végletekben járó sajátosságait, mint a végletek egyikén vagy másikán megszületett és esetleg nem is a maga eredeti helyén alkalmazott dalszöveg. A nemzeti táncok és kantilénák ritmusának pontos ismerete nélkül a népdal psychologiáját csak félig, vagy még addig sem lehet megközelíteni. A másodrendű tartalom örökké változott, mig a formai sajátságok biologiája azt tanítja, hogy a forma mérhetlen messzeségekbe visszanyúlik, megállapodott faji tulajdonságok mellett megszilárdúl, kristályozódik, minden új tartalmat magára szab, de önnön maga csak a legnagyobb rázkódásokra változik. A keresztyén egyházi zenétől eltanúlta a kádenciát, de érte megnyomorgatta a népszerűvé lett idegen szent énekek ritmusát; elfeledte a régi virág-énekek fogalmát, de megtartotta a keleti gondolatritmust, melynek tiszta példái már ritkábbak, hajdani virágzásának eltorzult maradványaival azonban majd minden népdalunk elején találkozunk; elfogadta a deákos nóta nevet, de azért a mai nóták zenei együttzengője, ritmusa és ennek minden ütemeleme bizonyára van olyan régi, mint a papyrus-korral összefüggésbe hozott falevelekre való iratás, meg a biblia – és nem a keleti őshaza – gyakran emlegetett pálmafája, fügefája és cédrusa.
A naiv költészet műfajai közt a népdalnak van viszonylag legmesszebbre visszamenő múltja és legszerényebb története. A rövid életű lírai termelés csak akkor menekűlt volna meg, ha idejében följegyzőkre talál. De a ránk maradt pár történeti adat azt tanítja, hogy a néppel érintkező régi írástudók, kik a kantilénákat kárhoztató Pelbárttal egyetemben puritán lelkipásztorok valának, a nép költészetét botrányosan érzékinek találták és minden tőlük telhető eszközzel üldözték. Jó Telegdy Miklós például azt kérdezteti Agendáriusában (1583), a bűneit gyónó igaz katholikustól: »Énekeltél-é avagy hallgattál-é virágénekeket, mellekbe testi szerelemrűl és buia dolgokrul volt emlékezet?« Decsi Gáspár pedig Az utolsó időben egynehány regnaló bűnökről prédikálván (1584), »gonosz kívánságra indító éneköknek« nevezi őket és aztán így dörög: »mikor azért te is az szerelemről való éneket vagy beszédet hallgatod el, azt eszedbe veszed, elmédben forgatod… ebből sok gonoszt gondolsz, kik mind arra ingerelnek, hogy gondolatodat mégis teljesítsed«. Bornemisza Péter, mint a már fentebb említett mesemondást, a »virág és szerelem énekek« hallgatását is ördögi kisértetnek tartja. A következő évszázad első felében prédikáló Pázmány már a virág-énekek írását és olvastatását ostorozza. Csakis olyan műdalokat érthetett tehát, a milyeneket Bornemisza hálátlan tanítványa, báró Balassi Bálint költött a népénekek szellemében és nótájára.
Az eredménynyel üldözött nótázó kedveknek a magyar népélet legrégibb ecsetelőinél is maradt nyoma. A sanct-galleni Ekkehard például megszólalásig hű képét rajzolja a kolostor-fosztogató pogányoknak, a kik lakmározás közben csonttal hajigálódnak, fűre heverednek, eszelős fráterral tréfálkoznak, lakoma után pedig tornyot másznak, pogány dalokat énekelnek, a csuhás bolond egyházi himnusát röhögik és végzetül vitézi tornát tartanak. Semmivel sem lehetett különb az a másik lakoma sem, a melyet III. Béla jegyzője szerint honfoglaló őseink Etelvárában »kobzok, sípok és mindenféle énekek hangzása mellett« ülöttek. A jókedvű hadinép ilyen mulatozása mellett az Árpádkori paraszt nótázásnak is megmaradt emléke a Gellért-legenda ama jól ismert helyén, a hol egy őrlető dal hatása van részletesen megírva. A fogékony olasz püspök figyelmét a szerfelett vidám és előtte teljesen idegen melódia ragadja meg, melynek különös voltát német famulusa, Walther, a csanádi iskola zenemestere, a moduláció, vagyis a zenei ritmus sajátosságával magyarázta meg. Hogy pedig ennek a malom alatt énekelt magyar népdalnak több egykorú társa is lehetett, a Bécsi Képes Krónikából tudjuk meg, mert ez Szent-István halálát a többi magyar szent legendáival egyetértőleg így gyászoltatja meg: »Az ifjak és leányok szomorúságuk miatt zsákba öltözének s három esztendeig nem táncolának és mindenféle zene, enyhítő és édesded hangok elhallgatnának és a leghűségesebb szív siralmával siraták, és vala nagy és vigasztalhatlan siralom«. Vagy a hogy Kézai Simon magát kifejezi: »a magyarok citerája rögtön siralomra fordúlt«.
Sajnos, ez a fölötte gyér és a későbbi századokban még jobban ritkuló történeti nyom alig bizonyít egyebet, mint azt a bizonyításra nem szoruló tényt, hogy a naiv költészet legbővebb erű műfaja nálunk sem volt meddő soha. Hisz a legcsekélyebb adalék híján is bátran föltehetjük, hogy a népdal nálunk mindig virágzott annyira mint ma, mikor a mindent nivelláló modern mívelődés a naiv daltermelést sokkal jobban veszélyezteti, mint hajdan a szószékről hirdetett tilalom. A mi üdeséget, közvetetlenséget és egyszerűséget rajta észlelünk, bizonyára tulajdona volt már a nyomtalanúl letűnt évszázadokban is. A mai magyar népdal eleven drámaisága, szeszélyesen változó hangulata, minden érzelgés nélkül való komor és gyakran átkozódó szerelmi bánata, enyelgő, tréfálkozó, de soha nem édeskedő és áradozó boldog szerelme ép úgy a mi rég megállapodott faji sajátságainkon alapúl, mint a magyar népdalban az édesanya iránt nyilvánuló mélységes tisztelet és szeretet, vagy a katonadal duhajkodása, humora és keserve, a tekintélyt és tulajdonjogot megvető betyárdalok szilaj szabadságszeretete, a pásztordalok merengő természetimádása és a bordalok szikrázó jókedve és mámoros féktelenkedése. A népdal egyszerű nyelvének egyetlen, de gyakran alkalmazott diszítéke, a képes kifejezés, szintén régi örökségképen szállott reánk. Az érzések tolmácsolásában segédkező képzelem eme munkája a magyar népdalnak bizonyos keleties vonást kölcsönöz. Ennek a specifikus faji voltát pedig észrevette már Sylvester János is, mikor az 1541-ben megjelent Új testamentum gyakori képes kifejezéseiről nyilatkozott.
