Kemény ifjúsága
Kemény ifjúsága
KEMÉNY ZSIGMOND 1814-ben született Alvincen s 1823 óta tizenegy évet töltött a nagy-enyedi főiskolában. A költői és politikai hajlamok egyaránt korán ébredtek benne. Nagy-Enyed akkor némi politikai és tudomáyos központ volt. Nem messze lakott ide rokona, báró Kemény Dénes, az erdélyi ellenzék egyik vezére, az alsó-fehérmegyei közgyűlések hőse; itt volt jogtanár Szász Károly, az éppen oly kiváló tudós, mint politikus. Az akkortájt alakuló ellenzék erős benyomást tett reá s úgy szólva vezérfiai között növekedett föl. De Szász Károly nemcsak a jogi és politikai tudományok, hanem az irodalom iránt is fölgerjesztette érdeklődését. Mint gyermeket megkülönböztette, mint tizenkét éves ifjat barátjául fogadta. Kemény maga megvallja Szász Károly felett tartott emlékbeszédében, hogy tőle nyert buzdítást az irodalomra s az egész világon neki köszönhet legtöbbet. A vidék is, hol gyermekségét és első ifjúságát töltötte, fejlesztőn hatott költői kedélyére. A Maros-mente bájos völgyei, a Hunyadiak emléke vették körűl s egy pár órányira Gyula-Fehérvár emelkedett, az erdélyi fejedelmek székvárosa elhanyatlott dicsőségével; mindmegannyi színhelyei később regényeinek. Jogi és történelmi tanúlmányai felköltötték lelkében kettészakadt hazája tragikai emlékeit.
A mivel az irodalmi pályára lépett, egy értekezés volt a Mohácsi veszedelem okairól (1838.); Martinuzzi című, első regénye, a melyből mutatványok is jelentek meg az Athenaeumban (1840.), szintén e kort rajzolja s utolsó regényében, a Zord időben még egyszer ide tér vissza, mintha nemzeti gyászunkban több tanúlságot, meghatóbb költészetet találna, mint dicsőségünk napjaiban. Martinuzzit sohasem végezte be s a már kész kötetek kézirata is elveszett. Második, Éle és ábránd (1844.) című regényéből, melynek hőse Camoens, a szerencsétlen portugall költő, s melyben ifjú szíve egész alanyiságát kiöntötte, szintén csak egy töredék látott napvilágot. A teljesen befejezett regény kézirata elégett Buda ostromakor. Általában Kemény keveset gondolt kézirataival, sőt kinyomott munkái is nagyrészt hiányzottak könyvtárában. Gyulai Pál című öt kötetes regényével lépett először a közönség elé 1847-ben, a melyet az ötvenes években a Férj és nő (1852.) és egy három kötetes beszély-gyűjtemény (1853–4.), továbbá az Özvegy és leánya (1855–7.), a Rajongók (1858.), és végre 1862-ben a Zord idő követtek.
