Magyarország 1514-ben
Magyarország 1514-ben
Alig két évvel a Falu jegyzőjének megjelente után, 1847-ben, Eötvös ismét egy nagy regénynyel lép a közönség elé, s ez a Magyarország 1514-ben. Félig történeti, félig irány-regény. A nagy paraszt-lázadás történetét beszéli el, midőn a nemesség oly kegyetlen boszút állott azokon, kik kezöket ellene fölemelni merték; de a sorok közűl kiérzik a tanúlság, hogy vigyázzanak az ország sorsának intézői, nehogy még egyszer megérjük Dózsa György korát. Tulajdonképen a történeti regény terén is ez az első megállható mű irodalmunkban, Jósikának kevés érzéke volt történelem szelleme, a kor mozgató eszméi iránt. Keménynek első történeti regénye, Gyulai Pál, előbb jelent ugyan meg egy évvel, melyben a nagy írónak minden jeles tulajdona már ott van: de rendkivül nehézkes előadása s formátlansága miatt a nagy közönség alig vette észre. Eötvös nagy komolysággal s a történeti kutatás akkor elérhető eredményével fog hozzá, hogy Magyarország történetének legszomorúbb időszakát megfesse. Egy felbomló, pusztuló ország képét látjuk művében, erőteljes, megkapó vonásokkal rajzolva. Egyfelől a jószívű, de tehetetlen király, a ki eszköze annak, a ki legerősebben tud rá hatni, s egyetlen bizalmasa az ő komornyika; másfelől az önző, hatalmaskodó főurak, a Zápolyák, Bebeket, Báthoryak, harcban egymással, gyűlölködésben a főpapsággal, midnenre gondolva, csak a hazára nem; s a kép kiegészítéséül az elnyomott, szegény nép, mely még emlékezik Mátyás királyra, s a jelent amaz időkkel összehasonlítván, szíve keserűséggel és panaszszal telik meg. Alig egy-két alak van még életben a nagy Hunyadi iskolájából, de ezek sem képesek föltartóztatni az elpusztulást. Előre látjuk a katasztrófát, a melynek egy vagy más alakban e nemzedékre be kell következnie. Eleven, mozgalmas képekben gazdag a mű, minők: Dózsa György lovaggá üttetése, mindjárt a könyv elején, a hol egyszersmind a hetyke, fiatal főurak sértése folytán jelleme mintegy elhatározódik; ilyen a keresztes hadak szétoszlatására tett kísérlet, az egyházi átok kihirdetésével; a Telegdi-ház kiraboltatása s az utolsó döntő ütközet leirása. A főbb alakok jellemében több vagy kevesebb egyéniség mutatkozik: a szegény Ulászlót, tehetetlenségének ellenére, nagy jóságáért szinte megszeretjük; a kevély Báthory, az eszes, nagyravágyó biboros érsek, Bakacs (Bakócz) Tamás, Ártándi fiastul; a két Dózsa testvér, a kiknek egymáshoz való viszonya különösen megható; Orbán deáknak rokonszenves s a »nagybotú« Lőrinc papnak sötéten komoly alakjai mind többé-kevésbbé kiemelkednek a vásznon. S hogy a húmor fénye se hiányozzék a képről, ott vannak: Bebek Katalin, a könnyű vérű, egykor híres szép, fiatal kora emlékeiből táplálkozó, de hiúságában még most is boldog vén kisasszony, s a bibornok udvari szabója, Ollósi uram, kinek alakja s kalandjai sokban emlékeztetnek Cooper Utolsó mohikánának énekmesterére. S a komor, néhol iszonyúan sötét történetet két szép fiatal leány szerelmi tragédiája szövi át, kik magok is a nagy események játékszerei. Valóban a Magyarország 1514-ben az előzőekhöz képest a legérettebb szépirodalmi munkája Eötvösnek; s érdekes megfigyelni, hogy hogyan lesz mindinkább tárgyilagosabbá regényeiben. Mig a Karthauzi csupa lírának vehető, annyira szubjektiv: már a Falu jegyzőjében az események és jellemek jelentékenyen fontos helyet foglalnak el, de azért az író ott elmélkedik, élcel, gúnyolódik majdnem mindenik lapon, néha személyeinek, mint Vándorinak és Tengelyinek, szájával okoskodva. E harmadik regénye se ment a reflexióktól, s azok legnagyobb részükben hozzá is illenek a tárgyhoz s mélyek és tanúlságosak; de ennek ellenére feltűnő az író alanyiságának háttérbe vonulása, a maguktól is beszélő események mögé, a melyeknek csak mintegy magyarázójaként szerepel. Tudjuk, a második Dózsa-lázadás nem következett be; egy évre rá a magyar jobbágyság szabad polgára lőn a hazának.
