A Falu jegyzője
A Falu jegyzője
Eötvös tehát egy időre békét hagy a vármegyének a Pesti Hirlapban, de annál hatalmasabb csapást mér rá, egyszerre, váratlanul, az öldöklő gúny fegyverével, az 1845-ben megjelent Falu jegyzőjében. Az az érző szív és kegyetlen boncoló elme, mely a Karthauziban az emberi szív és élet nagy kérdéseit veszi vizsgálat alá: itt a vármegyei közigazgatás fölött tart ítéletet, bemutatva annak minden bűnét s végzetes hatását az emberekre. Az író alanyisága a maga teljes erejében van benne ebben is, de itt a Karthauzi kínos szentimentalizmusa metsző gúnynyá, néhol derűlt humorrá szelidűl. A varázsló megszabadúlt a rémektől: kacag és kacagtat. S valóban a hol finom, hol kegyetlen irónia tekintetében a Falu jegyzője most is egyedül áll regényeink közt. Meséje sokkal jobb a Karthauziénál, alakjai elevenebbek, jobban kidomborodnak, közülünk való ismerősök; cselekvénye egészen drámailag bonyolódik s mindvégig lekötve tart. Egy vármegyét mutat be, alispánjával, szolgabírójával, egész tiszti karával, s a föld szegény népével együtt, a hogy ott kormányoznak s űzik a megyei politikát: hogy bennünk mély felindulásokat támaszszon, s elítélését annak a kormányzati rendszernek, a mely mellett olyan dolgok történhetnek. Látjuk, hogy egy nagyravágyó, eszes, de szívtelen asszony hogy uralkodik férje állásánál fogva az egész vármegyén; hogy a megyei függetlenség hogyan teremt durva zsarnokokat és gazembereket, Nyúzókat és Macskaháziakat a felsőbb osztályokban, s hogy a gazság és kegyetlenség hogyan kergeti bele a becsületes embereket a kétségbeesésbe és a bűnbe. Az olvasók vegyesen kacagtak, megbotránkoztak és bosszankodtak. Egy részök vádolta Eötvöst, hogy mindazt a bűnt és visszaélést, a mit sok vármegyében tapasztalt, az egy Taksonymegyére halmozta s így igaztalan túlzásba esett. A Falu jegyzőjében van annyi túlzás, vagy mondjuk, erős színezés, a mennyit az irányregény megkövetel: több nincs. Hiszen annyi sok esztendő, oly rettenetes rázkódások után, mi közben világok omlottak össze s köztük a mienk is: íme még a mai vármegyében is felismerjük a régi nyomait; pedig ma minden tisztviselő felelősségre vonható bármely pillanatban. Bizonyítéka ez annak, hogy a visszaélések borzasztó hosszú életűek, s az emberekhez tapadva, túlélik az intézményeket, melyek azokat létrehozták. Minők lehettek az állapotok akkor, a mikor minden megye tényleg egy-egy szuverén volt, a felelősségre vonásról a gyakorlatban alig lehetett szó, s a szegény elnyomatott igazán nem talált a földön orvoslást sehol. A kik valaha egy ilyen kisebb uralkodó csoport kegyetlensége által szenvedtek: azok tudják, hogy micsoda erős szörnyeteget támadott meg Eötvös e regényében; s valóban érezzük ma is, hogy a Falu jegyzője nemcsak egy jeles irodalmi mű, hanem egy kiválóan nemes tett is vala, a melyért az író hálánkat érdemli meg. A mű, mint említők, irány-regény; egyetlen számbavehető irányregénye irodalmunknak. Eötvös most is következetes volt magához: egy nagy politikai és társadalmi cél érdekében felhasználta költői géniuszát. A regény fordítását az angol közönség is nagy kedvezéssel fogadta; s nem érdekes-e, hogy ugyanakkor a még névtelen szalontai jegyző ugyanerről a tárgyról írja szatirikus époszát: Az elveszett alkotmányt, első nagy munkáját, melylyel az irodalom bajnokai közé lép. Nem, Taksonymegye nem állott egyedül.
