Karthauzi
Karthauzi
Az 1838-iki árviz erősen megkárosítá Heckenast Gusztáv kiadót, kedvelt emberét egy tehetséges írói csoportnak, s az ő segélyezésére Eötvös egy Budapesti árvizkönyv című vállalatot szerkesztett (1838–1841) s ebben közölte először, részenként, Karthauziját. A munkát kezdetben, mint Pulszky megjegyzi, kissé lanyhán fogadták; inkább csak nehány, az íróval rokon gondolkodású férfi szívét ragadta meg erősebben, mint Pap Endréét, Csengery Antalét; azonban hova tovább, mind szélesebb körökben hódított; megtalálta az utat a nők szívéhez is, mind több kiadást ért s tényleg Eötvösnek legnépszerűbb munkája maig, s az is fog maradni. A Karthauziról sokat írtak irodalmunkban; legkitünőbb műbírálóink foglalkoztak vele, Erdélyi Jánostól Gyulai Pálig; egy félszázadnál több telt el megjelenése óta s ma is éppen olyan érdekes, mint akkor vala, sőt mintha most közelebb volna szívünkhöz, mert jobban megértjük. A munka hangjánál, tartalmánál fogva szokatlan, egészen új volt irodalmunkban, s ugyanazon tulajdonainál fogva egyedül áll ma is. Erős, hatalmas kifejezése volt az az író egyéniségének, de egyszersmind kifejezője azon kor legjobbjai hangulatának is. Nagy átalakulások előestéjén az embereket rendesen nagy fokú elégedetlenség, a jelen tűrhetetlensége, valami homályos misztikus érzés fogja el. S minél inkább érzik az átalakulás szükségét, s minél inkább kétségbe vannak esve, hogy az lehető lesz, – mint a minő ez időtájt volt a hangulat Magyarországon, – annál nagyobb ez az elégedetlenség a mélyebb kedélyekben. Széchenyi micsoda rettenetes konvulziókon megy keresztül, míg hinni mer. Még a csupa-értelem Pulszkyt is elfogja a lemondás és búskomorság ezekben a napokban. Eötvös a legmíveltebb, legérzékenyebb, behatásokra legfogékonyab emberei közé tartozott azon nemzedéknek. De voltak már ekkor saját szívének is nagy csalódásai; megismerte a kétely kínját; elég sokat meglátott az életből arra nézve, hogy az abban oly nagy mértékben szereplő hitványságoktól – a melyek, fájdalom, mnid az emberi természet elválaszthatatlan tulajdonai – megundorodjék. Szíve tele volt bánattal, világfájdalommal, keserűséggel, s szükségét érezte, hogy azoktól az elmondás által megszabaduljon. A lét, az emberi lélek legmagasabb kérdéseit, melyeknek egyikére oly váratlanul bukkant rá még gyermekkorában, a maguk feloldhatatlan ellentétében veszi boncolás alá: a hitet és kételkedést, a loyalitást és republikanizmust, az arisztokraciát és demokraciát, a gazdagságot és szegénységet, hogy a mindezek megoldásában kifáradt hőst oda vigye az utolsó, kétségbeesett, látszólag egyetlen megoldás: az öngyilkosság elé. S ekkor az emberi szív két legmélyebb érzése: a vallás és az édesanya emléke kiveszik kezéből a tőrt, s visszaadják az életnek és megváltatásnak. Hogy a regény meséje gyarló; hogy a jellemek ellen száz kifogást lehet tenni: mit tesz az? Hiszen nem ezekért volt írva a mű, hanem a hozzájok csatolt reflexiókért; s azok ma is épp oly igazak és meghatók, mint mikor az író tollából kikerűltek. Egy nemes, érzékeny szív kibeszélhetetlen búja van abban a könyvben. Elsiratása az minden illuziónak, de a melyekhez mégis ragaszkodunk; kegyetlen megölése, a boncoló ész segélyével, minden önszeretetnek, de a mitől mégis oly nehéz megválnunk. S mert az illuziók és az önszeretet minden koréi: ebben van hatásának nagy titka. Stílusában, dialektikájában van valami metsző, éles, mint mikor valaki sokáig a szívében tartogatott valamely keserű gondolatot, s most örül, hogy azt végre kimondhatja. Hogy sok benne a szentimentalizmus? Mi baj van abban? A szentimentalizmus is sokkal többet ér, koroknál és egyéneknél egyaránt, mint az érzés hiánya. A kétely és szentimentalizmus, mig ember él, kiveszni nem fognak; s a ki azoknak költői hangot tud adni, az mindenha az emberiség költője lesz. Az Ember tragédiájának jeleneteiből ugyanaz a pesszimizmus és kétségbeesés hangzik felénk s közönségünk nem tud betelni vele; de egyszersmind mindakettő az Úrnak győzedelmével végződik, s a Karthauzinak néhány lapja a legszebben írott dicsőítése a keresztyénség lényegének.
A Karthauzi-lak a budai Svábhegyen.
(Rosthy Pál egykorú rajza Vécsey Tamás birtokában.)
