Eötvös mint egyetemi tanuló
Eötvös mint egyetemi tanuló
Egyetemi tanúlmányait 1826-tól 31-ig végezte. Jogot és filozófiát hallgatott s több jónevű tanára között (Imre, Frank, Weszerle) volt egy, a ki mind reá, mind az egész ifjúságra, rendkívüli hatást gyakorolt. A diplomatika tanárát, a legérdekesebb emberek egyikét, a tudós Horvát Istvánt értem, kit az utókor inkább csak sajátos, egy nagy erényéből, a fajszeretetből származó tévedéseiből ismer, a nélkül hogy korára való nagy hatását megérthetné. Itt az egyetemen szövődik barátsága egyik, vele egykorú tanulótársával, Szalay Lászlóval, mely mindkettejökre emelőleg és fejlesztőleg hatott, s a későbbi közös meggyőződés és küzdelem által csak bensőbbé és erősebbé válva, a sírig tartott. Szalaynak, bizonyára, abban az irányban is volt hatása Eötvösre, hogy őt az irodalom férfiaihoz közelebb hozta s az írói munkásságra serkentette. A széphalmi öreg patriarka már ekkor küzdemles életének sikereiben gyönyörködhetett, tisztelve mindenkitől; ennek nevét hallhatta Eötvös már szülői házánál, az ott többször megfordúlt Dessewffy József gróf, Kazinczy barátja ajkairól, s valószínűleg nevelőjeéről is. Szalay révén megismerkedik Virággal, a budai remetével; majd Szemere Pállal s végre Kazinczyval is, ki, mint minden tehetséges ifjút, Eötvöst is buzdítja az irodalom mívelésére.
Nagy buzdítás nem is kellett. Abban a sivár, elnyomott korban jóformán az irodalom volt az egyetlen mező, a hol a lélek, melynek akár elégedetlensége, akár vágyai voltak, megnyilatkozhatott. Az 1825-iki országgyűlés megmutatta ugyan, hogy a nemzetben van még életerő s gyáván meghalni nem akar: de ez erőt jóformán csak a régi jogok biztosítása vette igénybe; a magyar társadalomra alig hatott; s nagy, lényeges átalakításra nem is gondolt. Az élet érzete volt az, de a miből hiányzott a jövő tiszta képe és a hit abban. Még nem szólalt meg a próféta, ki a hitet majd lehozza az égből. Szalay érdekes képét adja az akkori pesti magyar társadalomnak, 1827-ből. »Az ország örömben úszott, hogy a pesti német színházban magyar előadásokat láthatott. Színház után a Hét elektor-nál virradtig énekelgettük, hogy »Hunnia nyög letiporva, sírnak a bús magyarok«. Kétségbeesésemben meglátogattam Kulcsárt, hogy beszélgessek a jó öreggel a politikáról. Ott ebédeltünk vagy hárman, de politikkáról szó sem volt. Hogy is lehetett volna, hiszen akkor magyar politika nem is létezett. Ebéd után, szakadó esőben, ő kocsira pakolt bennünket, hogy temessük el Biharit. Faraó népe fuldoklásig zokogott, midőn Kulcsár beszédet mondott az elhúnyt érdemeiről.«* Ilyen világban az ifjú ember, a kinek lelke megszólalt, nem tehet egyebet, mint ír. Írt Eötvös is, – mint maga elmondja Szalay fölött tartott emlékbeszédében, – lírát csaknem midnennap, tervezte az eposzokat s csodálatos drámákon dolgozott.
Csengery: Magyar szónokok és státusférfiak. 520. l.
