Az utolsó év
Az utolsó év
Azonban az élet harca, rá nézve, észrevétlenül a vég felé közeledett. Eszméinkért küzdünk s életünket adjuk értük váltságul. Költségvetésének tárgyalása 1870-ben, mely tizennég napig tartott, különösen kimerítette. A nyárra pihenni ment, de a beállott munka idején gyengűlni érzé erejét. Az Eszterházy-képtárt még megszerzi nemzetének; 1871 januárjában még benyújtja jelentését az országgyűlésnek, mely a legelső hivatalos kimutatás volt Magyarországon a népoktatás állapotáról; de csakhamar ágyba esik. A tüdőbaj jelenségei mutatkoztak. Azért értesítteti magát mindenről, a mi a politikában történik; jövendő terveiről beszél. A harc, mely ekkor Európának két hatalmas nemzete között folyt, s mely a maga rémes jeleneteivel alkalmas volt arra, hogy a gondolkodót kétségbe ejtse a haladás és mívelődés eszméinek értéke felett, rá is elkomorítólag hat, de nem gyengíti meg hitét most sem az emberiség s a keresztyén polgárosodás jövőjében. Föntartja a lobogót, a melynek ügyéért senki nálunk annyit nem küzdött, mint ő. Február másodikán, éjjel tizenegy óra körül utolsót lehelt.
Holttestét a család egykori birtokán, Ercsiben helyezték nyugalomra. Ott dobmorúl a sír, a magas parton, kegyeletre hivóul a mellette évenként elhajózó ezrekre nézve; alatta mélyen hömpölyög Dunánk, a Buda-Mohács-Nándornál elfutó, mely haladtában mintha költője dalát suttogná.
