A Nemzeti Színház első évei
A Nemzeti Színház első évei
AZ IDEIGLENESNEK TERVELT pesti színház megnyitása 1837-ben nem pusztán színészettörténeti eseményt jelentett, de az egész nemzetet érdeklőt, mert a színészet ügye mellett a magyar drámairodalom s a magyarosodás előmenetele ügyét is képviselte. Viszonyaink természetéből folyólag igazi központjává kellett lennie a főváros irodalmi élete egyik legfontosabb elemének: az előadó művészetnek, melynek segélyével nemcsak az íróvilág nyerhet buzdulást alkotásaihoz, nemcsak a magyar elem tömörüléséhez, megerősödéséhez új erőt, hanem a melynek segélyével a főváros visszamagyarosodása a legtermészetesebb s legkönnyebb módon sikerűlhet. Azért, midőn múltjára visszatekintünk, s furcsa összevisszaságban látjuk deszkáin képviselve nemcsak azt, a mi az előadó művészethez éppen nem tartozik, vagy a mi annak egy egészen más ága, midőn operisták és ballerinák mellett hegedű-, zongora-, fuvolavirtuózokat, sőt akrobatákat, bűvészeket is szerepelni látunk: ne vezetőit kárhoztassuk, hanem a helyzet szomorú kényszerét vegyük figyelembe; ne azt bíráljuk vagy rosszaljuk, a mi ott történt, hanem az okokat vegyük figyelembe, a melyek miatt azoknak történniök kellett. Már az a körülmény, hogy dráma, ballett, énekes-játék, opera egy födél alá kerűltek, nagyon megnehezítette helyzetét, mert míg az utóbbiak nemzetközi jellegüknél fogva nagyobb és állandóbb pártfogásra számíthattak még a magyarul nem tudó elem részéről is, addig a dráma, az előhaladottabb külföld színszerű termékeivel, nagyon is csekély számú hazai eredetű darabot állíthatott szembe. Azt a kort, midőn a hazai drámaírók művei képesek lesznek az operák és ballettek divatját legalább ellensúlyozni, egy csapásra elő nem varázsolhatta. Végig kellett küzdenie azt az átmeneti időszakot, mely szerencsére nem is tartott oly sokáig, hogy a bekövetkezett eredményekért el ne felejthessük az aránylag jelentéktelen időveszteséget, melyet utóvégre az elháríthatatlan kényszerűség okozott.
Mi sem természetesebb, mint hogy az első szemrehányás, mely a főváros magyar színházát érte, éppen erről az oldalról jött: az operák, ballettek, énekes játékot divatja ellen irányozva, mint a melyek sem a magyar drámairodalom, sem a magyarosodás ügyének nem kedvezők. A támadás indokolt volt, de az is bizonyos, hogy akkor még idegen jellegű fővárosunkban, kizárólag a drámai művészet révén, nem boldogúlhatott (biztos, nagyobb pénzsegélylyel s állandóan nem istápolt) színészetünk, melynek különben is veszedelmes versenytársa akadt a külföldi művészeket könnyen szerepeltethető német színészetben. A nemzeti és irodalmi magasb céloknak, egyelőre legalább, a hasznosság gyakorlati elvei mögött kellett maradniok, ha lassanként, biztosan akarta meghódítani a főváros idegen közönségét is, melyet előbb be kellett édesgetni és szoktatni a magyar színházba: lássa, tapasztalja, hogy idejét ott épp oly kellemesen töltheti el, mintha az idegen múzsának a német színészet oltárán hoz áldozatot. Ha csak idegenekről volt volna szó! Hagyján! De magyar főurainkat kellett becsalogatni, kiket Széchenyi maró gúnyja közönyösen érintett, s csupán rokon élvezet kilátása téríthetett meg idővel.
Megyeri Károly.
