Zalán futása
Zalán futása
A nemzet elhanyatlott »régi dicsőségének« visszaidézése volt Vörösmarty első s legnagyobb époszának, e szempontból élete főművének célja, iránya, indító oka; hazafias-érzése s költői géniusza vezette tollát, a nemzeti s politikai állapotok s a közhangulat adta hozzá a színt és az erőt, reménytelen szerelme elevenítette képzeletét. 1822-ben érlelődött meg a nagy költői koncepció terve; 1823 és 24 folyamán, nem több mint tizenegy hónap alatt, készűlt el a tíz énekre terjedő nagy mű s az év hátra levő részét a költő még a javításokra s a végső átsimításra fordította – s ez idő alatt, nevelői állását, a családfő beleegyezésével, félbeszakítva, a megye alispánjánál ügyvédi vizsgálatra készület céljából patvaristáskodva, a politikai élet erősebb lüktetésével s harcaival is megismerkedett, melyeknek akkor éppen a megyékben voltak a gócpontjai, – s az elkészűlt Zalán 1825-ben már megjelen. Vörösmarty előfizetés útján adta ki művét. Csak nyolcvannyolc előfizetője volt; de műve nagy hatást tett s szokatlan tetszést, mondhatni forrongást idézett elő. Még sohasem halott hang csendűlt meg énekében:
Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?
kezdő sora a nagy költemény célzatát s a költő eszméjét és érzelmeit egyszerre kifejezi s föltárja nemzete előtt. A harmincegy sorra terjedő előhang, mely – eltérve a szokástól – nem a múzsát, hanem az ősi dicsőséget szólítja meg, ma is a legszebb, legmegindítóbb költői részletek egyike irodalmunkban. A versek zengzetessége, az érzésnek az erősebb indulatig fokozódó bensősége, a nyelv hatalma a hazafi bánat s lelkesedés kifejezésére, bámulatba ejtette s elragadta olvasóit s egy egész nemzet hangulatát fejezte ki s élesztette öntudatra. E néhány sor elemzésével világossá lehetne tenni Vörösmarty költői nyelvének újságát, erejét, báját, egész mivoltát. A klasszikusok nyelvének ereje s a romantika színgazdagsága egyesűl benne. Bátor kézzel nyúl bele a magyar nyelv régi s már elavult és feledésbe ment szavai és formái kincstárába s részint szavakat és kifejezéseket hoz ismét felszínre, részint egyeseknek új vonatkozásokban s összekötésekben ad új erőt, új bájt. »Századok ültenek el s te alattok mélyen enyésző fényben jársz egyedűl«. – »merész ajakát hadi dalnak eresztvén,« – »riadó vak mélységet fölverje szavával« e régi s mégis egészen új kifejezések, alany és jelzők szokatlan s mégis egyszerre elfogadó összetételeit a Zalán futása első nehány sorából válogattuk össze. Ilyenek s hasonlók egész sora zeng Egerben, a szikszói gyűlésre, majd az egri várba felvonuló hősök és hadak felvonulásában. Ilyenek s hasonlók a Széplak bekezdő képében; a Rom és a Két szomszédvár kezdő soraiban. De a lírai költemények sincsnek ilyenek nélkül. Szépség és báj erővel, régi zamat új hangokkal vegyűl költői lekében minden nyomon: csak Salamonban az erdő sárgulására, lombvesztésére, Szép Ilonkának liliom-hervadására, s az Uri hölgyhöz első strófáinak erős szövésére, a Mese a rózsabimbóról és a Madárhangok csodás zengésére gondoljunk! Valóban, Vörösmarty csak a formát vette a görög és latin klasszicizmustól, a Homér és Vergil hexameterét, melyet Horác az epika egyedül helyes és méltó versalakjául szentesített; de nyelve, a mint tiszta magyar, úgy félreismerhetetlenül a romantikus természetű képzelet által van áthatva, hajlítva s oly vonzóvá, mint megkapóvá idomítva.
Vörösmartyné Csajághy Laura.
Nem a mű, melyet alkotott, hanem a nyelv, melybe azt öltöztette, jelöl új korszakot a magyar költészetben. Magának a költeménynek, nagy jelességei mellett, kétségkivül nagy fogyatkozásai is vannak. Tárgyát ihlettel s helyes meggondolással választotta, a honfoglalás döntő mozzanatát, mely a hódító hadjárat középpontjába esik, éppen mint a színtér az elfoglalandó ős-birtok középpontjába. Gondoskodik az éposz elengedhetetlen alkatrészéről: a csodálatosról, a perzsa dualizmus hitregéjének magyar alkalmazásával. És segítségül veszi a mondát is, melynek fővonásait a Névtelen Jegyző krónikájában találja. Így összefoglal történetet, mondát és hitregét. Csakhogy a történet alig más, alig több mint a monda, s a kettő együtt is kevés; a hitrege is a két főalakban meglehetősen szegényes, s a költő a maga képzeletéből csak a délszaki tündért adja hozzá, a ki egy magyar leányba szeret, de annak szerelmét meg nem nyerheti, mert az már egy hős ifjúnak adta szívét, Etének, a ki a költeménynek, Árpád mellett, második főhőse – s itt sarkallik a fő hibája, mely a cselekvényt két részre osztja, két középpont körül s a kettőt egymással összekapcsolni s egymástól feltételezni nem bírva, sem a cselekvénynek, sem az éreklődésnek egységet s középpontot nem adhat. A főhős természetesen Árpád volna; magasra van állítva, »de alakja belevész a fényes ködbe, mely körülveszi«. Az előadás, az elbeszélés mindenütt fényes, erőteljes, de a csaták rajza ki látszik merítni a költő képzelő erejét s néhol terjengővé válik, méltóságos nyugalom színe alatt élettelenség. A költő, természetesen sohasem látott harcot, háborút mint Zrinyi, a ki abban élt, s rajta azért oly igaz, azért oly eleven és megkapó. Azonban – mondja Beöthy – »Zalán mégis nagy tehetség munkája, melynek mély költői hangulata, gazdag képzelete, bájos festései és hasonlíthatatlan nyelve méltán ragadnak magokkal. Számos alak, szenvedély, érzés igaz és megható: a hős Ete, a pogány lovag, a vérszomjas és feslett Csorna, az elbizott és kétségbeeső Zalán s mindenekfölött a bájos Hajna. Mig csataképei, változatosságuk ellenére is, végre fárasztókká lesznek (kitünőek Ármány jelenéseinek fantasztikus képei) – legmegragadóbbak azok az epizódok, melyek tárgya jobban illett a költő elégiai hangulatához«. – Mert »az epikai hang tárgyiassága helyett bizonyos méla bánat ömlik el az egészen, meg-megszakítva ódai fönlengéssel«.
Zalán megjelenése általános meglepetést okozott, bár nem mindenekben egyenlő színezetűt. Némelyeknek igen merész s a határokon túllépő, másoknak az irodalmi hagyományokat sértő lehetett; de a nemzet – még akkor igen szűk – olvasó körei általában örömmel fogadták. Kisfaludy Károly, ki maga is akkor kezdett az irodalom vezetőjévé válni s köre – különválva, bár ellentétbe nem helyezkedve a Kazinczyéval, mely mind az ő, mind a Vörösmarty fellépését szintén csak tartózkodó örömmel fogadta – az új daliát egyszerre a magáénak ismerte s benne a nemzet rég várt nagy epikusát üdvözölte. Egy-két lírai költeményét már előbb udvariasan visszautasította volt, egy-kettőt pedig már közölt az Aurorában, s most egészen magához csatolta. E kör tagjai: Toldy, Bajza, Bártfay, Stettner (később Zádor, irodalmi néven Fenyéri Gyula) ujjongva örűltek az új meteornak, a mester mellett mindjárt az első helyet engedték neki. Schedel, levélciklus alakjában, egész könyvet írt Zalán futásáról; s a műfajok elmélete és a műbírálat még akkor nem bírván elég szilárd alappal irodalmunkban, kétségkívül túlment a magasztalásban a józan kritika határain, de az olvasók többsége s a hazai közérzület bizonyára vele tartott.
Vörösmartynak akkor már két drámája volt készen fiókjában – s állandó előszeretetét a drámai költés iránt epikai nagy sikere sem lohasztotta el; mig kész drámáit át meg átdolgozta s javította, újakat tervezett és írt, – de a siker egyszersmind új meg új epikai alkotásokra is ösztönözte a költőt, ki ekkor már, ügyvédi oklevelét félretéve, egészen az irodalmi – akkor még nagyon szűken fizető s egyáltalában nem biztosított – életpályára határozta el magát.
