Vitkovics Mihály
Vitkovics Mihály
E körben kell megemlékeznünk Vitkovics Mihályról is, kit egyéni érzelmei, hálája és barátsága Kazinczy hívei közé vonzottak ugyan, de a ki – különben csekély számú – munkáival s egész szellemével inkább tartozik Kisfaludy, s általában a nemzeties irányú költészet úttörői közé. Vitkovics 1778-ban Egerben született, hol atyja gör. lelkész volt. Iskoláit ugyanitt és Pesten végezte. Atyja Budára kerűlvén, eleinte maga is ott telepedett le s a budai gör. kel. szentszéknek meg több főúri családnak lett keresett ügyvédje. Irói hajlama, melyet még az egri liceumban Pápai Sámuel élesztgetett Kazinczy munkáival, korán ismeretségbe hozta Horvát Istvánnal, Szemere Pállal és másokkal. 1808-ban alkalma volt magával a mesterrel is találkoznia, ki azonnal megkedvelte a tüzes lelkű ifjút, s mindhármukat (a kedvelt »triász«-t) úgy nézte mint elveinek leghűbb képviselőit. Vitkovics szerb-utczai háza, azóta hogy háziasszonyt is vitt bele (1811.), másfél évtizeden át legkedvesebb találkozó helye volt a magyar íróknak, hol Virág, Berzsenyi, Fáy is többször megfordúltak, meghányták-vetették a nyelvújítás egy-egy kérdését, vitatkoztak eszthetikai és színi dolgokról s végül kedélyesen mulattak, a miben a jó hangú s mindig vidám házigazda vitte a főszerepet. Ügyvédkedése mellett nem sok időt szakíthatott irodalmi foglalkozásra, de ez a kevés is nyomot jelöl. A fővárosi magyar színészet először őt is drámaírásra buzdítja; így készűltek 1807-től kezdve: II. Rákóczy Ferenc, szomorújáték 4 felvonásban és Márs Vénussal Murány alatt, nemzeti vitézi játék 5 felv., amaz Mikes levelei, emez Gyöngyösi munkája után, majd három fordítás németből, de csak ezek egyike, A megengesztelés című érzékeny-játék kerűlt színre, s Vitkovics halála után mind elveszett. Döbrentei az elsőben dicséri »az erkölcsök szerencsés festését«; de valószinű, hogy ez is könyvdráma volt. Nagyobb sikerrel mívelte a költészet egyéb ágait, különösen a mesét és epigrammát, melyek V. M. meséji és versei (1817.) cím alatt jelentek meg. Egy-egy élettapasztalati igazságot ügyesen példáz, s találóan fejez ki, bár Kazinczy és Fáy mindkét nemben sokkal felülmúlják. Igazi ereje abban van, a mit a kötetből – Kazinczy óhajára – kihagyott, s csak később, a folyóiratokban közölgetett. A magyar népköltészet termékeit már többen fegyelemre méltatták, Horváth Ádám és Csokonai hatást is vettek tőle, de e hatás mulékony volt. Vitkovics nemcsak a magyar, hanem a szerb népköltészetet is jól ismervén, rímes dalaiban ezt igyekezett utánozni. A kifejezés még nem elég hajlékony nála, de a gondolatmenet s az érzés közvetlen nyilatkozata, az egésznek naiv hangja valami kellemes fuvallatként hat az akkori feszesen kimért költészetben. Még feltünőbbek voltak szerb fordításai: a Bácskai szekeresek balladája, A király unokája és Hajkún regéi, melyek először irányozták a közfigyelmet e dalos nép költészetére. Kisfaludy, Czuczor, Vörösmarty ő után kezdtek népdalokat írni, mások pedig szerb dalokat fordítani. Tartalmas értekezéseket is írt: Az óhitű magyar írókról, A szerbusi nyelvről és Szervia állapotjáról. Utolsó öröme volt, hogy a nádor őt is meghívta az akadémia szervező bizottságába, de annak felállását már nem érhette meg, mert 1829-ben elhúnyt.
Vitkovics Mihály arcképe, kézírása és névaláírása.
