Széchenyi első munkái
Széchenyi első munkái
Ezt tette Széchenyi, a volt lovaskapitány, az ő első könyvével a Lovakrúl (Pest, 1828); ez megnyitója azon írói munkásságának, melynek rövid ismertetése egyedül tartozik e munka körébe s kell, hogy korlátokat szabjon elmélkedéseinknek. Első irodalmi kisérlete kéziratát megküldötte az akkor előtte is nagy tekintélyű soproni szuperintendensnek, Kis Jánosnak, a ki lelkiismeretesen hozzáfogott a nyelv- és irálytani javítgatásokhoz. Ezeket Széchenyi köszönettel fogadta ugyan, de nem használta, mert súlyt fektetett reá, hogy ezen első műve egészen az övé, az ő egyéniségének bélyegét magán viselő legyen. Kik akkor még kétkedtek, hogy fiatal katonatiszttől, magyar magnástól egy velős tartalmú magyar könyv közreműködők segélye nélkül kitejék, nemsokára meggyőződhettek róla, hogy nemcsak ezen elsőszülött, de utána következő szép sora a minden hazai viszonyainkat alaposan tárgyaló, ne mondjam felforgató, politikai röpiratoknak utolsó betűig magában hordja a minden ízében eredeti, kiváló írói egyéniség legsajátságosabb, legjellemzőbb vonásait. A könyvtárnok a köz- (akkor: nemzet-) gazdasági szakkönyvek osztályába fogja sorolni e köteteket, melyek ősi közjogunk, nemesi kiváltságaink védőit mozgásba hozzák, sőt felbőszítik, mig a kor szabad szellemétől ihletteket egy szép jövőnek rég áhitott sejtelmeivel töltik el; lelkesítve a tanulni vágyó ifjúságot s a közpályára készülő újabb nemzedéket; de nem riasztva vissza a szívemelő, könnyebb olvasmányok kedvelőit sem; főleg bűvös varázszsal kötve le a lovagias és költői nemzet által mindig magas polcra emelt honleányok figyelmét. A lovakról írván, egyrészt korábbi lovaskapitányi állásának róvja le, mintegy bucsúzóra, régi tartozását, oly eszméket és tanokat rakva le, melyeket évek tapasztalatai érleltek benne, melyek kedveért nemcsak Erdélyt, nemcsak Angliát szakértő szemmel utazta be, nemcsak a szárazföld ló- és állattenyésztő helyeit kereste, de a keletre is, különösen Arabiába volt zarándoklandó, hogy mindent eredeti forásból meríthessen. Tíz év múlva egy francia tábornagy, Marmont, a raguzi herceg, nálunk mint diplomata megfordúlván, még angol ellenszenveitől eltelten, erősen kikelt a sport e neme ellen, melyet csak hasztalan ember- és állatkínzásnak s a vele járó fogadások miatt erkölcstelennek is tartott. Széchenyi veszélyeztetve látta első kezdeményezését, a lófuttatást, mondjuk helyesebben: lótenyésztést, s egy újabb röpirattal Néhány szó a lóverseny körül (Pest, 1838.) vette védelmébe azt. Meg is mentette, úgy az előkelők, mint a nagy közönség előtt; s legtöbb javaslatai, mik akkor újaknak tűntek fel, az életbe mentek át. Megértette a nemzet, hogy nemcsak a ló, hanem még inkább az ember, t. i. a közszellem, a férfias nemes gondolkodás, az osztályok együvé hozása, idegenek idevonzása s fővárosunknak, – melyet először is ő nevezett el Budapestnek, – nemcsak az ország központjává, hanem világvárossá is emelése volt szóban. Gondja is volt reá, hogy első beköszönésekor, címe dacára, ne legyen »nagyon istálószagú«. A kis könyv teli van arany mondatokkal, melyektől az olvasó szíve tágúl; már jeligéje is olyan szerencsésen volt választva, hogy számtalanszor idéztetve, megragadjon a lóhoz mitsem értő utódoknak is emlékezetében: »A kisded makkbul, ha egészséges, idővel termő tölgyfa lesz, csak senki el ne gázolja«.
)
Gróf Széchenyi István ifjúkori arcképe.
(Az eredeti festmény a Magyar Tud. Akadémiában.)
