1825. nov. 3-ika
1825. nov. 3-ika
Valóban, nem kevés előészület arra, hogy az eszme teljesen megérjék s egy lángész szikrájára, egy varázs-szóra kipattanjon burkából! A lángész e szikrája, a varázsszó, az 1825-iki pozsonyi országgyűlés alsó házában, a Tekintetes Karok és Rendek (a nyilvános üléseket az akkori rend és szokás szerint előkészítő) kerületi gyűlésében, november 3-ikán pattant ki. Az országgyűléshez leküldött királyi propoziciókra adandó válaszfelirat iránt a felsőházhoz intézendő izenet (nuntium) szövegezése volt tárgyalás alatt s jelesen annak a huszonöt pont közül a második főrovat 2. és 3. pontjai, amaz a nevelésről (közoktatásról), ez a nemzeti nyelvről szóló, voltak a november második és harmadik napi kerületi gyűlések tárgyai. Oly tárgyak, melyek, szoros összefüggésöknél fogva a nemzetiség ügyével, közérdeklődést támasztani voltak alkalmasak, s ennek tulajdonítható, hogy a kerületi gyűlés terme, mely egyébiránt soha sem volt hallgatóság nélkül, e napokon, e kivált a másodikon, mikor a közérdeklődést az előző napi tárgyalás is fölébresztette – különösen tömött volt, bár a jelenvoltak közül bizonyára senki sem sejthette a történendőket, sőt talán magok azok sem, a kik annak »előkészületlen« s mondhatni önkénytelen előidézői voltak. A zöld asztaloknál csak a gyűlés tagjainak, a követeknek levén helyök, a hallgatóság, tartozott légyen bár egyik vagy másik a főrendiház tagjai közé, csak az oldalok mentében s a terem szélein, a falak mellett, állva foglalhatott helyet.* A középső oldal körül az elnökök és jegyzők foglaltak helyet, kerületenként egy-egy felváltva; ez alkalommal Máriássy István Gömör (Tiszáninnen) és Szegedi Ferenc Zala (Dunántúl) követei elnököltek, Bartal György, Dessewffy József gróf, Perényi Zsigmond báró és Platthy Mihály voltak a jegyzők s e napon az utóbbi vitte a jegyzői tollat. A követek közül, kik még az asztalnál ültek, Vay Ábrahám Borsod, Andrássy György Torna vármegye, Nagy Pál Sopron vármegye követei tűntek föl, – a hallgatóság közt pedig, a főrendiház tagjai közül Széchenyi István, Esterházy Mihály és Károlyi György grófok, Wesselényi Miklós báró, végre Szoboszlai Pap István, debreceni református lelkész – a református rendek diétai papja – figyelték a tanácskozás menetét s egészítették ki azt az érdekes csoportot, melyet az Akadémia utcai falán művészi kivitelű ércdombormű örökít meg.
Az örökre emlékezetes jelenet lefolyásáról s annak első s másod kézből való forrásairól részlegesen lásd Szász Károly id. m. 64–67. lapjain a jegyzetet. Az ott említett forrásokhoz járul legközelebbről báró Wesselényi Miklósnak, a hely színéről s úgyszólván az első benyomás alatt Földváry Gáborhoz intézett levele.
)
)
Mert valóban örök emlékezetre méltó jelenet az, mely itt lejátszódni készűl.
Az előző napon (november 2-ikán) a nevelés – jobban mondva: a tanúlmányi rend – tárgyalása meglehetősen széles mederben, a közoktatásnak mind a két nemre, a leányokra is, és pedig nemzeti irányban, mert a fiúk tanulási nyelve a latin, a leányoké pedig német – és a tanulási szabadságnak a külföldi főiskolák látogatására is kiterjesztése, de elég sekélyesen folydogált, mert az akkori eszmekör, e tárgyban, még igen szűk volt. Mégis, mivel a nemzeti nyelvvel ez is összefüggésben állt, a vitatkozásban résztvett szónokok némelyike már érintette a magyar nyelv jogosítását, érvényesítését, sőt mellékesen a magyar akadémiát is.* November 3-ikán, már a nemzeti nyelv kérdése levén a kitűzött tárgy – bár maga az akadémia kérdése külön megnevezve nem volt, – először ugyancsak mellékesen, érintőleg ez is felhozatott már. De már Takács Gáspár, Pozsony vármegye követe, a nemzeti nyelvnek a közoktatásban és a kormányzatban általános érvényesítéséről szólandó két törvény mellett még egy harmadikat is kivánt hozatni egy Magyar Nyelvmívelő Társaság felállítása iránt. Különös, hogy erre a határozott indítvány alakjában kifejezett kivánságra Nagy Pál, a közvetlen utána következő szónok, az elnémetesedés elleni hatalmas filippikájában, melyben a főrendektől a városi burgerekig minden osztályt megtámad, leszid és kifiguráz, – egy szóval sem reflektál; de mikor mások is említik az akadémiát, ismét felszólal másodszor – e két napon már negyedszer – s most ő sürgeti, hatalmas szavával s határozott modorában – hivatkozva a francia akadémia nyelvmívelő s pallérozó hatására – egy magyar nemzeti akadémia felállítását, a mire nézve első sorban a gazdag főrendektől várja a kezdeményt, vár legtöbbet. »Ez a szó gyújtotta fel azt az áldozat-lángot, melynek – rögtönözve, mint a mily váratlanul a gyújtó szikra is kipattant – a Magyar Tudós Társaság megalapítását köszönhetjük.«* Mert lángelmék – különösen lángeszű szónokok – amire hazánk újabb történetében ennél nagyobb példa is van, nem mindig saját eszméikkel, hanem másokéinak a kellő pillanatban felhasználásával s a magok lelkesedésének és gyújtó erejének hozzáadásával visznek végbe nagy dolgokat.
Először Kolozsváry Miklós, Győr vármegye követe: »Másutt – úgymond – a nemzeteknek tudós társaságaik vannak, nálunk ez az igyekezet nem nyerhet előmenetelt.«
Szász Károly id. m. 93. l.
Báró Wesselényi Miklós. (Barabás rajza, 1839.)
»A Nagy Pál beszéde nagy és általános hatást tett. Mozgás keletkezett arra, a mint a nemzet és nagyjai áldozatkészségére apellált. A hallgató sokaság örömzajdulásai miatt több versen félbeszakasztott hatalmas beszédet a rendek magok is ismételt örömkiáltásokkal kisérték«. A következő szónok (Balogh János) – már annyiszor s annyiak által ismételt dörgedelmes frázisait, hogy »a magyar nyelvet azonnal uralkodó nyelvvé kell tenni« – már türelmetlenül hallgatták meg, mert mindenki érezte, hogy a tanácskozást nem lehet csak az előbbi szó-ásta mederben tartani, – nem szavakra van most már szükség, itt tetteknek kell következni, a tettnek pedig, mint Nagy Pál mondá, itt pénz a neve…
