Vajda János
Vajda János
A forradalom után való líránk e hivatottabb és nemesebb képviselői közt egészen magában áll Vajda János, határozott és merész eredetiségével, szenvedélyének szaggató viharával és eszméinek sötét villogásával; a világfájdalomnak és embergyűlöletnek, a végtelenséggel való vívódásnak és hazafias borongásnak, a szerelmi kárhozatnak és szilaj érzékiségnek kifejező, olykor megdöbbentő dalnoka.
Született 1827 május 7-én, Pesten, de már gyermekkorában Fehérmegyébe, a váli erdőbe kerűl, hol apja az erdész. Itt szívja be a természetnek, őszinteségnek, igazságnak azt a mély szeretetét, mely később költeményeiből kiárad. Tanúlmányait Székesfehérvártt kezdi s a fővárosban végzi, két évig a Vajda Péter oldalán, ki nemcsak lelke rokonságával hathatott gyermeki benyomásainak érlelésére, de példájával költői erének mívelésére is, legalább első beszélyeinek sajátos nevei, Árviola és Ártor reá emlékeztetnek. A szenvedély ábrándja és nyugtalansága korán viszontagságokba sodorja: előbb színészszé lesz, s hányódva, nyomorkodva járja be a két Magyarországot, majd az alcsúthi uradalomban és a pesti gazdasági egyletnél talál alkalmazást; belemerűl a forradalmi fiatalság mozgalmaiba, aztán a függetlenségi harc küzdelmeibe, hogy a leveretés után az elnyomás kormányának büntető keze reá nehezedjék. Besorozza közlegénynek a Konstantin-ezredbe és Olaszországba rendeli, de egy esztendő múlva haza bocsátja. Vajda ekkor a földbecslésnél előbb Halason, utóbb Budán hivatalnokoskodik, végre Pestre költözik, s mint a Magyar Sajtó dolgozótársa és 1857-től a Nővilág szerkesztője teljesen az irodalomnak szenteli magát.
