Bölcselő költészete
Bölcselő költészete
Vajda János ez egyedüliségében, ez elzárkózásában, költői egyéniségének e büszke, de szomorú kiváltságában, a lét nagy kérdésein gyakorta tépelődik: homlokán a vampir, a vérivó gondolat. A végtelenség és végesség, az elmúlás és feltámadás, az élet célja és a sír titka, a lenni vagy nem lenni bölcselő költészetében mindúntalan foglalkoztatja, sőt ismétlésekbe bonyolítja. Majd a tudás ragadja és merész határozottsággal vonja le következéseit, majd a hit köti meg és szívesen ráfeledkezik vígasztalására: de a tudást a hittel kibékíteni, összhangba olvasztani nem bírja. Gondolkozása ennélfogva bölcselő költészetében következetlen, az ellenmondásoktól meg nem szabadúl. Mindamellett, ellenmondásainak ellenére bölcselő költészetében sok az erő, s a lét nagy kérdéseinek szédítő örvényei fölött a romanticizmus szertelen képzelődésével szállong végletes határokon. Megesik rajta, hogy gondolata száraz, kifejezése próza, mert általában a verselés csínja ellen nem egyszer vétkezik, mintha csak az alaki tökély művészetét megvetné vagy nem bírná: rendszerint azonban a költőiség fényében és melegében jelenik meg; s világfájdalmának jajja és sötét borújának panasza megdöbbentő közvetlenséggel tör elő. Vajda, mint lantos költő önálló, mindenek fölött igaz. S ha nem is él addig, mint magába vetett büszke hite hirdeti, mig ez a világ világ lesz, megújul benne a tavasz, emberkebelben egy szív érez és dobban arra, mi igaz; mig erdő a visszhangos hegyekben, mezőkön liliom terem, lesz illat a virágkelyhekben és szivekben szerelem: költészete mai líránk legmaradandóbb terméséhez tartozik.
