Deák 1848-iki szereplése
Deák 1848-iki szereplése
Július 6-án, a Pesten egybegyűlt első nemzetgyűlés alakulásakor, Nyáry Pálnak egy interpellációjára felelve, már ezeket mondá: »A ház tudja, hogy háború fenyeget, még pedig a legszomorítóbb, a legveszélyesebb, mert belháború. Az eseményeknek bekövetkező fejlődését senki előre nem láthatja.« A válaszfelirati vitának egyik legkényesebb pontja az úgynevezett »olasz kérdés« volt. Az ide s oda hullámozó közvélemény az olaszok felé hajolt, kik pedig háborúban voltak Ausztriával; a magar csapatokat rögtön visszahívni annyi volt, mint cserben hagyni az összbirodalmat, »már pedig«, így okoskodék Deák (júl. 22.), »akárhogy vélik értelmezni a Pragmatica Sanctiót, úgy csak senki sem fogja értelmezhetni, hogy Magyarországnak az ausztriai császár ellen szövetkezni lehessen.« Viszont a forradalmi párt, s maga Kossuth, ki Somssich találó mondása szerint kezdetben nem volt forradalmár, hanem a körülmények folytán lett azzá, méltán hivatkoztak arra, hogy első kötelességünk saját létünk fentartása, országunk megtámadva volt egységének megvédése, s így az oly nagy lelkesedéssel megajánlva volt pénz- és haderőt, mely Kossuthot a nemzet nagysága előtti leborulás híres frázisára indítá, ama tág magyarázatú föltételhez kötötték: »ha hazánkban a rend és béke biztosan helyreállítva s országunk erkölcsi és anyagi épsége biztosítva lesz«. Ok és okozatként kétfelől csaptak össze fejünk felett a hullámok, a reakció és forradalom hullámai; mind szűkebbre szorúlt az a kis tér, melyen a mérséklet emberei lábukat megvethették. A legélénkebb esti lap ismeretes jeligéje: »Nem kell táblabíró politika« leginkább Deák ellen volt intézve. Hívei bíztak még benne, s a legvégsőgig ragaszkodtak az általa mindig hangoztatott »törvényesség« elvéhez, de az események fejlődése alatt mindinkább elkedvetlenedtek, elcsüggedtek, utóbb vagy elmenekűltek az ár elől, vagy úsztak vele.
Sikertelen kisérletek után, minő egy küldöttségnek Innsbruckba menesztése, majd Batthyánynak és Deáknak bécsi útja volt, a minisztérium beadta lemondását, szeptember 11-én.
Deák Ferenc öregkori arcképe.
Másnap az országgyűlésnek permanenssé nyilvánítása indítványoztatván, Deák a törvény ama pontjára hivatkozva, mely szerint az országgyűlés eloszlatása az évi budget tárgyalása előtt törvényesen el nem rendelhető, megnyugtatá a kedélyeket. Ment ezután egy külön küldöttség az osztrák birodalmi tanácshoz, melynek eljárásáról Deáknak kelle jelentést tenni. Jött a bécsi minisztériumtól egy államirat (Staatsschrift) a közös ügyek miként leendő elintézése tárgyában, de a mely, a Jellasics bán fegyveres betörése, vagyis a nyílt háború megkezdése folytán, sem az országgyűlésen, sem a minisztertanácsban tárgyalás alá nem kerűlhetett, s így egyelőre cáfolat nélkül maradt. Sokan Deákra akarták bízni a felelet megírását, valamint egy, Európa népeihez intézendő manifesztum fogalmazását is; mindakettőt elhárítá magától. Ekkor már a »honvédelmi bizottmány« s annak élén Kossuth uralkodott. A nádor, kitől hivatalánál fogva azt várták, hogy a nemzeti hadseregnek álljon élére, nem bírva kötelességeinek végzetes összeütközéséből kibonyolódni, s irtózva egy orleansi hercegnek reá váró szerepétől, eltávozott az országból, magára vonva mindakét félnek kárhoztatását. Közben-közben az országgyűlés úgy tett, mintha minden rendben volna; hozzá fogott holmi folyó ügyek tárgyalásához. Az évi költségvetésen kívül, egyszer a népnevelést, máskor az úrbért, majd a büntető kódexet tűzte ki napirendre, ez utóbbinak szerkesztését egyszerűen Deákra bízván. Ez az 1840-diki bizottsági munkálathoz csatolt szabadelvű különvéleményének előre is jóváhagyását jelentette.
Deák Ferenc mauzóleuma a kerepesi-úti temetőben.
De ennél fontosabb és utolsó megbizatása az volt, melyt Windischgrätz bevonulásakor, a Debrecenbe menekülő hongyűléstől kapott, hogy részt vegyen az úgynevezett békeküldöttségben, melynek tagjaivá kivüle Mailáth György országbiró, gr. Mailáth Antal, Lonovics érsek és gr. Batthyány Lajos választattak. Jelentésüket, mely eléggé ismeretes, csak írásban tehették meg.
