A VÖRÖSBEGY. Erithacus rubecula (L.) 1758.
A VÖRÖSBEGY.
Erithacus rubecula (L.) 1758.
Erithacus rubecula (L.) 1758.
[Motacilla rubecula L. – Sylvia rubecula SCOP. – Dandalus rubecula BOIE. – Rubecula pinetorum, septentrionalis BRHM. – Rub. rufigularis LANDB. – Rub. familiaris BLYTH. – Lusciola rubecula KEYS. & BLAS. – Luscinia rubecula SUNDV.]
XXXVII-ik tábla
VÖRÖSBEGY ERITHACUS RUBECULA (L) HANTMADÁR SAXICOLA OENANTHE (L)
VÖRÖSBEGY ERITHACUS RUBECULA (L) HANTMADÁR SAXICOLA OENANTHE (L)
Népies nevei: csipkemadár (FÖLDI J.).
Jegyei: egész felső teste szürkés olajbarna; a nagy szárnyfedők hegye rozsdásbarna; homlok, pofák, torok, begy, mell rozsdás narancssárgák, oldalt hamvasszürkén szegve; hasa fehér, oldalt szürkésbarna árnyalattal; a szárny és fark sötétebb mint a hát, utóbbi egyszínű; csőre sötétbarna, az alsó káva töve világosabb; lábai barnák; nagy szemei feketésbarnák. A tojó lábai valamivel világosabbak s nagy szárnyfedőinek hegyén a világosabb foltocskák némi szárnycsíkban folynak össze. A fiatalok felül olajbarnás alapszinen agyagsárgán, torkukon és begyükön pedig sárgásbarna alapszinen olajbarnásan pettyezettek; tavaszszal a tojóhoz hasonlítanak.
Mértéke: H. 14–15; Sz. 6,8–7,3; F. 5,4–5,9; L. 2,4–2,6; Cs. 1,15–1,3 cm.
Egész Európában költ. A Sarkkörön túl azonban csak esetlegesen kerül. Kelet felé az Ural hegységen, Kaspi-tengeren túl nem fordul elő. Spanyolországban ritka s délen, úgy keleten általában nem oly közönséges, mint nyugaton. Perzsiában az Erith. rub. hyrcanus BLANF. helyettesíti, melynek csőre hosszabb s szinezete rozsdásabb (a mell, begy rozsdás narancssárga szinezete kiterjedtebb). Még más fajtákat is különböztetnek meg; így például a hegységben előforduló nagyobb, erősebb termetűeket (Erith. rub. major PRAZ.). Sűrű, tüskés helyeket, melyek egyes fákkal váltakoznak, bozótos, nedves alju erdőket, vágásokat – melyben magfák vannak – leginkább kedvel s a hol ilyen viszonyokat talál, hazánkban is – a síkban vagy hegységben – mindenütt közönséges fészkelő. Költözködés közben azonban éppen nem válogatós, mert kertekben, házak táján minden valamire való bokorban, mezőkön, utak mentén tenyésző bozótokban, vadrózsákon, galagonyákon s kivált vágásokban láthatjuk. Egyes napokon csak úgy hemzseg tőlük az erdő; minden cserjén halljuk hivogató czekerekikkik vagy czekerekkekek hangjukat s megfigyelhetjük, hogy 4–5-en együtt tartva, bokorról bokorra szálldosva utaznak, habár igazában nagyobb távolságokat éjjel, repülve tesznek meg. Tavaszi megérkezésök az országos középnap szerint: márczius 20–21-ére esik, általában a szalonkákkal egyidejüleg vonulnak. Gyengébb teleket egyesek nálunk töltik.
Tavaszodáskor hajnalban és esténként kiülnek valami bokor hegyére, fiatalabb fák tetejére vagy magasabb, kihajló ágára s kedves, fütyülő, csicsergő, trillaszerű részletekkel váltakozó énekökkel köszöntik az ébredő természetet. Valami bús és mégis reményt keltő alaphangulat jellemzi ezt az éneket, mely a rigó dalával együtt az első madárének a téli álmából felébredt erdőben. A kis énekes többnyire sokáig egy helyen, vagy legalább is egy bokron üldögélve dalolgat s előadása, daczára az egyszerű, folyton ismétlődő strófáknak, bizonyos tekintetben hymnusszerű, ünnepélyes komolyságú. Meghat, mert érezzük keresetlenségét, s azt a varázsát, hogy a mesterkéletlen hangok igazán szivből fakadnak. S ha a madár természetét, szokását is ismerjük, úgy azt is be kell vallanunk, hogy lényével összhangban állanak. Egyszerű, takaros, csinos, tiszta külseje nem csal s szeme, ez az okos, ragyogó kis csillag, nála igazán «a lélek tükre»: kiolvashatjuk belőle egész lényét, melyet kedélyesség, bizalmasság, vonzó kedvesség jellemez. Napközben idejét az árnyas, sötét helyeken tölti, a hová nagy ritkán téved csak napsugár. De azért nem komor, magában élő, rideg, mert a félrevonulás nála inkább szerénység. Ha virág volna, csak ibolya lehetne, mely szintén meghuzódik, nem keresi a feltünést, de ha reábukkanunk, becsét csak annál inkább méltányoljuk s elgyönyörködünk illatában. A vörösbegy is, mikor otthona környékén megzavarjuk s kiérezi, hogy irányában nem vagyunk ellenséges indulattal, elénk száll, farkát felvetve, szárnyait alácsüngesztve, odamutatja szép rozsdás és fehér mellényét, értelmes szemeivel kacsintgat maga köré s bókolgat: maga a napsugár az erdő homályában. Mondják róla ugyan, hogy rokonaival többször összetűz, veszekedő; no de ez alig vethet reá árnyékot, mert a féltékenység az igazi szerelem nyomában kel s csak boldog otthon táján fakad az az éberség, mely idegen betolakodókkal összekülömbözteti. Késő őszszel és télen az itt rekedtek és szükséget gyakorta szenvedők annyira bíznak az emberek jóságában, hogy betekintenek a pitvarhoz is, a sövényen lesnek valami enni való után, sőt az ablakra szállnak; ekkor azután a fásult szivet is könyörületre indítja a madárka viselkedése.
Április közepén és végén költ. Tüskés, füves helyeken – közel a földszinéhez – korhadó tuskókra, gyökerek közé, hangás, gazos, mohás bozótokba rakják fészköket, melynek burka száraz levelekből, zöld mohából, finom gyökérszálakból, csészéje pedig még finomabb gyökérszálakból, szőrökből készül. Néha egyes tollak, gyapju is találkozik az építő anyag közt. Jól elrejtett fészkök fölé mindig bizonyos védő tetőzet borul s ha a hely alkalmatlan volta nem nyujt ilyet, maguk építik azt. 4–6, ritkán 7 tojása sárgásfehér vagy kissé zöldesbe hajló fehér alapszinen, halvány rozsdássárgásan foltozott, elmosódva pettyezett; néha alig látszó, halavány ibolyásba hajló foltok is akadnak a többiek közt. (XL. tábla).
Tojásmérték: H. 18,2–20; Sz. 14–15 mm.
A kotlás körülbelül két hétig tart s három hét alatt a fiókák szárnyra szabadulnak, úgy hogy az öregek junius elején másodszor is családalapításhoz láthatnak.
Élete java idejét a föld szintáján, a bokrok aljaiban töltve, az itt élő csúszómászó rovarokat fogdossa s nem annyira repülőket kapkod. Hernyókat, férgeket, kukaczokat, pókokat, nemkülönben a nedves csalitban rejtőzködő bábokat, apró csigákat, sőt gilisztákat is eszik, valamint őszszel különféle bogyókat. Az áttelelők is a papsapka, bodza, fagyal, vörössom stb. terméséből tengődnek. Ha azonban kisüt a nap s a csendes időben enged a fagy: megolvad az ő szomorúságuk s a zuzmarás mindenségen megtörő verőfényben hangicsálni kezdenek. Érzik, hogy nem reménytelen a sorsuk s beköszönt majd a kikelet, mikor a szerelem boldogsága el fogja felejtetni szenvedéseiket, sinylődésüket. Addig is hintsünk neki eleséget, könnyítsünk terhén; tavaszszal és nyáron majd meghálálja gondoskodásunkat énekével, hasznos működésével. Könnyen hitelezhetünk neki, jó kamatokat fizet.
