A LÉPRIGÓ. Turdus viscivorus L. 1758.
A LÉPRIGÓ.
Turdus viscivorus L. 1758.
Turdus viscivorus L. 1758.
[Turdus major BRISS. – Sylvia viscivora SAVI.]
Népies nevei: kendermagos rigó (Székelyföld); szőke rigó (Szilágymegye); cserregő rigó.
Jegyei: jóval erősebb, termetesebb mint a fekete rigó s legnagyobb rigófajunk; szinezetre az énekes rigóhoz hasonlít, csakhogy az agyagsárgás árnyalat egész alsó testére s alsó farkfedőire is terjed, úgy a barnásfekete foltozás is az egész alsó testet borítja; a mellen és hason a foltok alakja szélesebb, mint hosszú (az énekes rigónál ellenben hosszukás s nem oly széles); felső testrészei szürkésbe játszó földszínűek (az énekes rigó itt sötétebb); az alsó szárnyfedők fehérek; a felső farkfedők világos szegéssel; a nagyobb szárnyfedők hegye és külső széle, úgy az evezők is fehéres szürkén szegettek; a szárnyon két keskeny fehéres harántcsík látszik; a farktollak szárai fehérek, a belső tollszegések, ugy a két szélsőnek hegye is fehéresszürke s a legszélsőbb túlnyomólag világosabb, mint a többi; csőre szarubarna, az alsó káva tőfele sárgás; lábai sárgásbarnák; szemei sötétbarnák. A tojó alul kevésbbé foltos, a mell sárgás árnyalata világosabb.
A fiatalok alul sárgábbak, felül alapszinük olajzöldes árnyalatú, a szárnyfedők szegése szélesebb s begyük foltos.
Mértéke: H. 26,3–26,8; Sz. 15,5–16; F. 9,4–11,6; L. 3,4–3,7; Cs. 1,9–2,06 cm.
Közép- és Észak-Európában honos, a Sarkkörön túl azonban nem igen nyomul fel. Kelet felé Szibériába és a Himalajáig terjed, utóbbi hegységben élők felül valamivel világosabbak (Turdus viscivorus hodgsoni). Őszszel és télen Dél-Európában, sőt Észak-Afrikában is elég számos. Nálunk részben állandó, részben helyetváltoztató. Nyáron ugyanis bükkfákkal kevert fenyő erdőkben, melyek tisztásokkal, vágásokkal, rétekkel váltakoznak, kivált hegyes vidékeken szeret tartózkodni. Őszszel lehuzódik a tölgyesekbe, kisebb erdőrészletekbe, nagyobb kertekbe s azokat a helyeket látogatja, a hol a fagyöngy (Viscum album) bőven élősködik a fákon vagy egyéb bogyók is teremnek. Meglehetős bizalmatlan madár s ember elől csakhamar kereket old; többnyire csak akkor ismerünk reá, mikor cserregő kserrr, psrrr-ratrrr szavát hallatja. Tavaszi énekét, mely a fekete rigó flótázó, tiszta hangjaihoz hasonlít, magas fasudarak tetején fütyöli el s néha márczius elején már megélénkíti az erdőt. Fészkét ritkán találjuk három méternél alacsonyabban, többnyire 10–14 méter magasan, fenyők tetején, sűrű ágazatok közt. Mohából, ágacskákból, száraz fűszálakból, hangafűből, gyökerecskékből készül s burkolatának középső rétege néha sárral tapasztott, belseje azonban finom szálakkal van kibélelve. 4–5 tojása halvány zöldeskék alapszínű és ibolyásszürke, valamint vörösbarna vagy rozsdásbarna foltokkal és pettyekkel borított, a tojás vastagabb végén sűrűbben.
Tojásmérték: H. 27,6–30; Sz. 21,5–23 mm.
15–16 napig kotlik. A Kis-Kárpátokban, a hol e madár igen közönséges, a kirepült fiókákat május végén mindenfelé látni. Többnyire a földön tartózkodnak s itt várják be ételthordó szüleiket. Ember közelítésére rövid közökben ugrálnak odább – úgy 10–12 lépésnyire – majd láthatatlanul surranak el a gazos, bokros erdőaljban, akár a guvat, vízicsibe vagy a tücsök madarak (Locustella nćvia és fluviatilis) a buja növényzetben; miután lábolva menekültek egy darabig, felszállnak valami fára. Másodszor juniusban költ.
Táplálékukat az erdő tisztásain szedegetik; nyáron leginkább a rovarokat, bábokat, kukaczokat, férgeket, gilisztákat, csigákat, hernyókat pusztítják, őszszel és télen azonban a bogyókat eszik, első sorban a fagyöngyöt. Ennek terjesztését ugyan az erdőgazda rovásukra írja, ez azonban csak keveset von le egyébként kifejtett hasznos működésök értékéből, melyért oltalmunkat érdemlik.
