A VÖRÖS VÉRCSE. Cerchneis tinnunculus (L.) 1758.
A VÖRÖS VÉRCSE.
Cerchneis tinnunculus (L.) 1758.
Cerchneis tinnunculus (L.) 1758.
[Falco tinnunculus L. – Falco alaudarius GM. – Tinnunculus alaudarius GRAY. – Tinnunculus tinnunculus HEUGL.]
XI.-ik tábla
KÉK VÉRCSE CERCHNEIS VESPERTINUS (L) VÖRÖS VÉRCSE CERCHNEIS TINNUNCULUS (L)
KÉK VÉRCSE CERCHNEIS VESPERTINUS (L) VÖRÖS VÉRCSE CERCHNEIS TINNUNCULUS (L)
Népies nevei: vírcse (Vasm.); széjjel- v. szélleljátszó (Erdély); szélb…ó (u. o.)
Jegyei: galambnagyságú, de sokkal nyulánkabb; háta halavány rozsdabarna, az öregeknél ritkás háromszögletű sötét foltozással, a tojónál és a fiatalabbaknál inkább harántsávolyokkal; alsótest rozsdásfehér, sötét hosszanti foltokkal; viaszhártya és láb sárga, karma fekete, csőre tőben sárgás, majd ólomszürke, kampója feketés, szemei sötétbarnák.
Leirása. Öreg hím: fejteteje hamvasszürke, finom fekete szárfoltozással; háta és szárnyfödői halvány rozsdabarna alapszínen fekete, háromszögletű, kisebb-nagyobb foltokkal; torka fehéres; a bajúsz sötétszürke; az alsó test rozsdasárga, a begyen hosszukás, a mellen és oldalakon cseppalakú, sötétbarna foltokkal; farkalja és czombjai egyszínűek; szárnyalja fehér, fekete foltokkal; az evezők sötétbarnák, keskeny, világosabb szegélylyel, belső szélök fehér, nagy, fürészfogazás alakú rajzotattal; farkcsíkja és farka hamuszínű, a tollak szárai, valamint a fark végén levő széles sáv fekete, a fark hegye azonban fehéres. A tojó alul, mint a hím, csakhogy valamivel világosabb alapszínű; felül, úgy farka is halvány rozsdabarna, a fejen és nyakon sötét hosszanti sávokkal, különben harántsávolyokkal, a farkon is, melynek végén szélesebb a fekete sávoly. A fiatalok a tojóhoz hasonlók.
Mértéke: H. 32–35; Sz. 23,3–25,8; F. 15,5–17,1; L. 4,1–4,6; Cs. 1,7–1,9 cm.
A vörös vércse egész Európában fel a Sarkkörig, sőt azontúl s ugyanez övben Ázsiában Japánig, valamint Észak-Afrikában is előfordul. Japánban valamivel sötétebb fajtája a Cerchneis tinnunculus japonicus helyettesíti. Magyarországban igen gyakori s legismertebb ragadozó madaraink közé tartozik. Városok nagyobb épületein, tornyokon, várromokon, sziklafalak körül, mezőkkel határos, vén, száradt sudarú facsoportokban, az alföldi ákáczosokban, kisebb erdőrészletek szélein, előhegyekben,* fasorokban szeret kiváltképpen tartózkodni és fészkelni; az erdő mélyét mindig kerüli. Innét azután táplálékát keresni kijárogat a rétekre, mezőkre. Tartózkodási helyeinek különfélesége szerint fészkét is többféleképpen rakja meg, sőt sok esetben nem is épít, hanem elhagyott szarka- vagy varjufészekbe telepszik. Faodvakban, sziklarepedésekben, az épületek diszítéseiben vagy fülkéiben szintén gyakran fészkel. Alkalmas helyeken, főleg vén fájú, legeltetett erdőkben, a hol csókák, vadgalambok, harkályok, seregélyek stb. költenek, aránylag kis helyen 10–15 vércsefészket találhatunk. Háztáját hamar elárulja, mert a párok folyton ott repkednek s visító, hangos kli-kli-klü, klü, kli, kli szavukat hallatják.
Erdélyben a sziklás hegyekben felterjed a havasokig.
Népünk jól ismeri s költését PETŐFI annyira jellemzőnek tartotta, hogy nem nélkülözhette «Az Alföld» költeményében sem:
«A csárdánál törpe nyárfaerdő
Sárgul a királydinnyés homokban,
Oda fészkel a visító vércse
Gyermekektől nem háborgatottan.»
Sárgul a királydinnyés homokban,
Oda fészkel a visító vércse
Gyermekektől nem háborgatottan.»
Legnagyobb részök a telet melegebb égövekben tölti s csak egyesek maradnak vissza nálunk télen is, különösen ha az időjárás enyhébb. Tavaszszal azonban már korán beállítanak s megjelenésök országos középnapja: márczius 14-ére esik. Költésük főideje április második fele, mikor is a tojó 5–6 gömbölyded alakú tojást tojik, melyek sárgásfehér alapszinen annyira vörösbarnán foltosak, hogy e szinezés majdnem az egész héjat belepi. Néha egyszínű halványsárga tojások is találhatók, néha meg a vörösbarna foltozásban sötétbarna rajzolatok is mutatkoznak.
Tojásmérték: H. 37–43,3; Sz. 30–32,5 mm.
Alig három heti kotlás mulva kikelnek a fiókák, melyekhez az öregek nagyon ragaszkodnak s fészkök háborítóját jajgató visítással fogadják. Apróságuk kireptetése után mezőkön, réteken, különösen ott, a hol egyes fák is vannak, mindenütt nagy számban találkozhatunk velök. Itt is, ott is alig puskalövésnyi magasságban «függnek» «szitálnak» a levegőben, szárnyaikat gyorsan csapkodva, farkukat kiterpesztve, fejöket kissé lehorgasztva, zsákmány után leskelődve. Majd rövid távolságra elrepülnek s megint sátoroznak addig, míg valami eleségök akad. Ekkor hirtelen lecsapnak s a földön ragadják meg az áldozatukat. Repülő madarat nem igen tudnak elfogni. Ez a sátorozásuk, lebegésök termette az erdélyiek ajkán azt a találó elnevezésüket: «szélleljátszó». Csakugyan játszanak a széllel, levegővel! Pihenésre szeretnek fahegyre, táviródrótra, kazalokra, keresztbe rakott gabnára s más kiemelkedő pontokra szállni.
Gazdasági értékét, sajnos, még manapság sem ismerték el s különösen a kerülők, vadőrök igazán irgalmatlanul pusztítják, persze sokszor a lőpénz kedvéért. Ezért különösen felhivom reája a vadászattulajdonosok figyelmét is, hagyjanak fel végre régi előítéletes felfogásukkal, mely a tudatlanság s egyenesen a műveletlenség szomorú jele csak, és fogadják védelmökbe ezt az ártatlan madarat, úgy rokonait is. Igazán megszégyenítő, mikor az ember végiglapozza a «Vadászlap» évfolyamaiban évenként megjelenő lőjegyzékeket s abban százszám találja a vércséket más hasznos ragadozó madár mellett s csak elenyésző csekély mennyiségben az igazán kártékonyakat! Megfigyeléseim határozottan arra tanítanak – s ezt mindazok is, a kik hosszabb ideig észlelték madarunk életmódját tapasztalhatták, – hogy a vörös vércse főképpen különböző rovarokkal szöcskékkel, tücskökkel, egerekkel táplálkozik. Számos felbonczoltnak gyomrában húsznál több tücsköt, szöcskét, sáskát és futóbogarakat találtam. Ritkábban akadtam gyomrában gyikocskára vagy apró madármaradványokra. Májusban gyakran cserebogarakkal volt begyök megtömve s nem egyszer lestem meg, mikor a fasorokban a lombok körül röpködő cserebogarakat kapkodták el. Télen az a néhány itt maradozó – mást nem kapván – kisebb nagyságú madarakat is fog s költés alatt, főleg a fiókák etetésénél, szintén reávetemednek holmi apró madarakra, fürj- és fogolycsirkékre. Hogy ezáltal azonban valami érezhető kárt okoznának – egyenesen tagadom. Az csak olyanformán birálható meg, mint a legjobb szándékú ember kivételes tévedése; ezért derékségét nem lehet elitélni. S különösen figyelmeztetek arra – legalább a megfigyelés és bonczkés azt mutatta – hogy a madarak közül leginkább magevőket s gazdaságilag közömbös fajokat ragadoz (verebet, sármányt leggyakrabban). Avval a pár fogoly- és fürjcsirkével a vadásznak nem szabad törődnie; adja szivesen, fizetésképpen azért a gazdaságilag kiválóan hasznos működésért, a mit a vércsék a mezőn, réten végeznek. Ők legalább tizszeresen visszafizetik.
