Ancora
Ancora, αγχυρα, horgony. A legrégibb időbken a hajóknak egy helyben való megtartására súlyos kődarabokat (ευναι), homokkal telt zsákokat, vagy kövekkel megrakott kosarakat használtak, melyeket kötélhez erősítve a hajó orráról vetettek a tengerbe (εκβαλλειν), a hajó farát pedig a partnak fordítva fához, vagy kiálló sziklához kötötték (πρυμνησια δησαι, Il. 1, 436; αναϕαι Od. 9, 137). A tulajdonképeni horgony kezdetben, mikor az emberek vastagabb rudakat még nem tudtak a vasból kovácsolni, egy belül kivájt s ólommal kitöltött fatörzsből állott, melynek alsó végéhez voltak a kampós, háromszögű kapában végződő karok (οδοντες, dentes) erősítve, eleinte csak egy (διστομοι, αμϕιβολοι); a felső végén pedig vaskarika volt a horgonykötél számára. A vashorgonyok feltalálását Plinius (N. H. 5, 56 [57] extr.) a tyrrhenus Eupalamusnak, Pausanias (1, 4, 5) a phrygiai Midas királynak tulajdonítja, kinek horgonyát még az ő idejében is ott őrízték Ancyrában, Zeus templomában. Ezek alakjukra nézve megegyeztek a mostaniakkal (a 76. á. a horgonyoknak érmeken ábrázolt különböző alakjait mutatja). Minden hajón több horgony volt, melyek közül a legsúlyosabbnak ιερα αγκυρα, sacra ancora volt a neve; ehhez csak a végső szükségben nyúltak. Innen csak a végső szükségbe nyúltak. Innen sacrum, ancorum solvere = a végső mentőeszközhöz, folyamodni. M. J.
67. Ancorák alakja érmekről.
