Államformák.
Államformák. Aristoteles (l. kül. pol. 1. 3, 5, 1–4), az államtudomány ókori nagymestere, ki a görög állam mivoltát legvilágosabban ismerte föl és legpontosabban fejtette ki, az állam meghatározásában abból indul ki, hogy az állam lényegében előbb létezett, mint a család, vagy az egyén. Azért az egyes ember czélját csak az államon belül érheti el. Az állam a szabad egyének közössége (κοινωνια των ελευϑερων), mely maga senkire és semmire nem szorúl (αυταρκης), s tagjainak is megadja az eszközöket a megélésre. De minthogy az egyén egész jogi és polgári létét az államnak köszöni, köteles mindenféle áldozat meghozatalára, melyet az állam reáró. Az egyén teljesen felolvad az államban, külön czéljai nem lehetnek, egész tevékenységét az állam veszi igénybe a maga czéljai számára. Szelidíti azonban a görögöknél ennek az állami absolutismusnak szigorúságát az a felfogás, hogy az egyesek, mint az állam tevékeny tagjai, hatalmuk gyakorlatában nem járhatnak el önkényesen, hanem tőlük nem függő korlátok közé vannak szorítva. Ezek a korlátok a törvények (νομοι). Ha a törvények nem egyforma szilárdak és változtathatatlanok is minden államban, annyi bizonyos, hogy a hatalom birtokosának puszta akaratja nem jogosult a törvény megváltoztatására, akár egy ember kezében van a hatalom, akár kevesekében, akár az egész népében. A hol a hatalom birtokosa jogot tart a törvény önkényes megváltoztatására, ott görög felfogás szerint nincs valóságos állami élet, s az ilyen államformát tekintet nélkül arra, kinek kezében van a hatalom, valamely törvényes államforma elfajulásának tartották. Az államhatalom (suverainitás) nyilvánulásában különböző ágakra oszlik, melyeknek helye és egymáshoz való viszonya hozza létre a legjelentékenyebb különbségeket az állam mivoltában. Ezek az ágak: a tanácskozó, kormányzó, v. igazgató, és törvénykező v. birói tevékenység. Az az államforma, melyben az államhatalom (ha mindjárt megszorítva is egy tanácskozó testület által) egyetlen egy uralkodó (archon) kezében van, az egyeduralom, monarchia (μοναρχια) v. basilia (βασιλεια). Ha az egyeduralmat elnyomják a tanácskozó testületbe tartozó nemesi családok, akkor az aristocratia (αριστοκρατια) jő létre, ebből pedig az aristocratikus tanács elnyomásával és az államhatalomnak az egész népre való kiterjesztésével a népuralom, democratia (δημυκρατια). Elfajulásai ezen törvényszerű államformáknak: a királyságé a tyrannis (τυραννις), aristocratiáé az oligarchia (ολιγαρχια), a democratiáé a tömeguralom, ohlocratia (οχλοκρατια). A valóságban az egyes államformák nem szoktak tisztán és keveretlenűl nyilvánulni, hanem mint átmenetek egyik formából a másik felé, annyival inkább, mert mint említettük, az olyan absolut államformát, melyben a hatalom birtokosát semmiféle korlát se gátolta volna, a régiek hibás, elkorcsosult államformának tartották. A fejlődés sorrendje sem egészen olyan a valóságban, mint a milyenben a államformákat elősoroltuk. Így a királyság, βασιλεια, az idői fejlődésben első helyen áll ugyan, de már elfajulása, a tyrannis, későbbi periodusba tartozik, s nem a királyságból az aristocratiába, hanem rendesen az aristocratiából a democratibáa való átmenetet jelzi. – Az őshellén hőskornak, vagy mint újabban nevezik a hellén ó- és középkornak királyságai (πατρικαι βασιλειαι), a mint őket a Homerus-féle költeményekből ismerjük, magukban egyesítteték az államhatalom összes ágait, a mennyiben az akkori egyszerű életviszonyok mellett kifejlődtek. A királyok isteni eredetűek (εκ Διος, διογενεες, διοτρεϕεες, διοι), tehát ismerik és megtartják az isteni törvényt, s épen ezért hatalmuk sohasem olyan korlátlan, mint a keleti uralkodóké. A király a legfőbb biró (a pálczát, οκηπτρον-t, mint a birói hatalom jelvényét, Zeustól örökölte), hadvezér, és főpap: azaz a nép képviselője az istenek előtt. A nép szerződésszerű (ρητα γερα, Thuc. 1, 13), vagy önkéntes ajándékokkal (δωτιναι, δωρα) tiszteli meg, s királyi jószágot (τεηενος) hasít ki számára a közösből. Számos szolgája, fegyverhordozója (ϑεραπων) és heroldja (χηρυξ) van. A köznép gyülése (αγορα) nem tanácskozik, csak elébe terjesztett kérdések felett határoz, azt is ritkán; a király tanácsában (βουλη γεροντων) csak a nemeseknek (ηγιτορες ηδε μεδοντες, γεροντεσ) van helyük. A királyság átmenete a nemesek 2. uralmába (aristocratia) Görögországban a társadalmi életföltételek változtatásának hatása alatt többnyire rőszak nélkül, magától és lassan történt. A királyi hatalom egyelőre rendesen megmaradt a királyi család birtokában, de megszorítva, megosztva; később megszorították az uralkodás idejét is, és végűl eltértek a régi örökösödési rendtől. A βασιλευς helyébe, kinek czíme rendesen megmarad, tényleg a nemesek közül választott első tisztviselő, az archon v. πρυτανις (Athenaeban még előbb a πολεμαρχος is) lép. A nemes uralom biztosítékai a nagybirtok és a dologtalan élettel járó egyéni kiválóság, mely kivált a harczban nyilvánúl. A nemesi nemzetségek (γενη) kifejlődnek, hagyományaik megszilárdúlnak. A nemesek a «jók, kiválóak» (αριστοι, καλοι καγαϑοι, γνωριμοι, v. ö. Arist. pol. 4, 6, 5: η γαρ ευγενεια εστιν αρχαιος, πλουτος, και αρετη), a nemzetségekbe nem tartozó köznép: a rosszak, silányak (κακοι, χερηες). A nemesség tagjai egymással teljes egyetértésben és teljesen magukba zárkózva kizárólagos birtokosai a hatalomnak a köznéppel szemben, már aztán akár mint hódítók uralkodnak a meghódított ősnép utódain (mint az összes spartaiak), akár mint régi nemzetségek fejei hagyományaiknak és birtokaiknak köszönhetik vezető állásukat (mint az athenaei nemesek). Az utóbbi esetben a társadalmi élet körülményeinek változásával, nevezetesen az ipar és kereskedés fejlődésével, a földbirtok jelentőségének csökkenésével és a vámok keletkezésével az elnyomott néposztály is mozogni kezd, δημυος-szá alakul, az uralkodó nemesség régi egyetértése, egysége pedig bomladozni kezd. A nemesség harcza a δημυος-szal megindúl, az aristocratia erőszakos oligarchiává fajúl; ekkor rendesen épen a nemességnek egyes meghasonlott tagjai állanak a δημος rendesen megelégszik legsürgősebb anyagi bajainak orvoslásával; igazi politikai jogokat kivált földmivelő államokban, ekkor még nem áhít. Az uralom tehát a diadal után is vagy az oligarchia kezében marad, vagy pedig sikerül a δημος élére állott nemesnek a tyrannis megszerzése és megtartása. Az utóbbi a rendes eset. A 7. és 6. században Görögország legtöbb államában egymással összeházasodott tyrannus családok kezében van a hatalom. Samusban Polycrates, Sicyonban az Orthagoridák, Corinthusban a Cypselidák, Athenaeben a Pisistratidák jutnak uralomra. Testőrségükkel (δορυϕοροι, l. o.) környezetten önkényesen, felelősség és korlát nélkül uralkodnak, a nemeseket és gazdagokat elnyomják vagy számkivetik, a népnek bizonyos (nem nagy) jogokat adnak, biztosítják megélhetését, és igy véget vetnek a pártvillongásoknak. A legtöbb tyrannus uralma hasznára vált az illető államnak. A müvészetek és tudományok fellendülése az ő kormányuk idejébe esik, a belső nyugalom az ipart és kereskedést, s vele a nép gazdagságát a fejlődés magas fokára emelte. – Némely államokban egyezkedés utján csillapult egy időre a nemesség és a δημος közt folyó harcz. Athenaeben például a nemesség már a tyrannis előtt kénytelen volt beleegyezni, hogy először Draco, azután Solon a maga törvényhozásával rendet teremtsen az állam és társadalom tarthatatlanná vált zavaros állapotában. Más államokban is megtörtént, hogy a legfőbb hatalmat a rend helyreállítása végett valamely az egész nép előtt kedves közvetítő személyre bizták (v. ö. Αισυμνητης). De ez az intézkedés sehol sem vezetett tartósabb eredményre. Az új jogi és társadalmi rend többnyire egyik fél kivánságait sem elégítette ki teljesen; a pártküzdelmek csakhamar újra megindúltak, s pl. Athenaeben, mint tudjuk, épen a Solon f. törvényhozás után mégis a tyrannis létrejöttére vezettek. Maga a tyrannis azonban szintén ritkán volt hosszabb életü, már csak azért sem, mert néha már alapítója idején, de mindenesetre az örökösök idején elfajúlt, s valóságos önkényuralommá vált, melynek nyomását minden társadalmi osztály egyformán érezte. A tyrannusokat részint felkelések buktatták meg, melyekben néha a magánbosszú áldozatai lettek, részben külső hatalom segítségével üzték el őket. A tyrannist aztán vagy ismét oligarchia váltotta fel, vagy democratia, melyre a tyrannusok nivelláló uralma előkészítette a talajt. Athenaeben a tyrannis elfajúlása idejében a nép élére megint a régi nemesség egyik legtekintélyesebb nemzetségének tagjai, Pisistratus régi ellenfelei, a számkivetésükből visszatért Alcmaeonidák állottak; a nemzetség az idő szerinti feje, Clisthenes (Κλεωδενης) spartai segítséggel megbuktatta a tyrannist és új alkotmányt adott Athenaenek. Solon alkotmánya csak κατ αξιαν egyenlőséget ismert, azaz: a politikai jogokat a vagyon fokozatos nagysága szerint fokozatosan osztogatta a polgároknak. Az efféle timocratikus elvek szerint mérsékelt democratiát a görögök πολιπεια-nak nevezték. Az igazi demcoratiában ellenben az αριδμϖ ισον elve uralkodik, azaz: tekintet nélkül akár születésre, akár vagyonra, akár egyéni kiválóságra, mindenkinek egyforma politikai jogai vannak benne. Egyértelmű az ισονομια-val és ισημγορια-val, a mennyiben a törvény előtt minden polgár egyforma benne. Ilyen volt Athenaeban az a democratia, melyet Clisthenes alapított, Aristides tovább fejlesztett, s végre Ephialtes és Pericles teljesen betőtözött. Azonban az összes államhatalomnak a nép kezében való egyesítése, a korlátlan népuralom, egyúttal az elfajúlás magvát is magában rejtette. A nép lassankint elfeledte, hogy a democratiában is a törvénynek kell lenni a valódi uralkodónak, s népgyűlési végzéseiben (ψηϕισμα) túltette magát a százados törvényeken: a democratia tömeguralommá (ochlocratia) fajúlt, a birotktalan többség uralmával kisebbségben levő birtokosok felett. A hivatalok hatáskörét megszoritották, a választás helyébe legnagyobbrészt a sorsolást tették, s számát is szaporították a hivataloknak, hogy mentül több polgár vehessen bennük részt; a tanács a népgyűlés puszta bizottsága lett, s a nép vezetése tisztviselőkről a szónokokra (ρητωρ) és demagogusokra szállott. Cleon már kevéssel Pericles halála után mindenható volt az athenaei népgyűlésben. Az igazságszolgáltatást pedig az u. n. sycophanták (l. o.) mételyezték meg, kiknek mesterkedései számára a biráskodó polgárok pártoskodása és megvesztegethetősége tág teret nyitott. De a reactio sem maradt el. A birtokos polgárok titkos egyesületekben, u. n. συνωμοσια-kban vagy heaeteriákban (l. Hetaeriae) szövetkeztek, hogy alkalom adtán megbuktassák az alkotmányt. Athenaeben ez Sparta segítségével sikerült is, de a diadalra jutott oligarchiát épen féktelensége csakhamar ismét megbuktatta; Euclides archon esztendejétől ismét helyreállt a democratikus alkotmány, s fenn is maradt mindaddig, míg Athenae és vele egész Görögország macedoniai uralom alá nem került. A negyedik század folyamán itt-ott újra fellépett a tyrannis is, de más alakban, mint hajdan. Az új tyrannusok hadvezérek voltak, uralmok az általános elfajúláson és a zsoldos rendszeren alapúlt, s többnyire valami külső hatalom pártfogásán is, melynek szolgálatában állottak. Különösen a macedoniai királyok iparkodtak a görög városokat ilyen tyrannusok beléjük helyezésével hatalmuk alá keríteni. – Irodalom: A külföldi kézikönyvek illető fejezetein kivűl 1. kül. Schvarcz Gyula die Demokratie (Leipzig 1882) cz. művét, és u. annak akad. értekezéseit (kül.: Az athenei alkotmányjog korszakairól, 1879. Az ath. alkotmánytörténelem korszakai stb. 1891 és További tanulmány az ’Αϑτολ. fölött, (1891.) GY. GY.
