belső telek, belsőség (lat. fundus intravillanus)

Teljes szövegű keresés

belső telek, belsőség (lat. fundus intravillanus): a paraszti gazdaságnak az a része, mely zárt falu belsejében, a rétektől és szántóktól elkülönítve fekszik. Itt van a lakóház, gazdasági udvar, istállók, ólak, csűr (pajta), szérű, kert. Egyéb elnevezései: fundus, porta, telek, házhely, hely, ülés. A középkorban a mansus, a sessio és a magyar telek szó részben a falubeli házhelyet, a belső telket, részben pedig a jobbágytelek egészét jelentette, azaz a belső telket a határbeli tartozékokkal és használati jogokkal együtt. Csak később lett a belső telek latin neve fundus. A fundus intravillanus és fundus extravillanus megkülönböztető terminusokat az úrbérrendezés emelte hivatalosan elfogadott szóhasználattá. A belső telek kiterjedése koronként és vidékenként jelentős eltéréseket mutat. A középkorban a belső telkek rendszerint tágasak és általában téglalap alakúak voltak. A jobbágytelek felosztása az örökösök között nem mindig jelentette a belső telek megosztását is. A belső teleknek a „telek”-től, a szántóktól és rétektől való fizikai elválasztása nyilván a szántóknak és réteknek hosszú ideig földközösségben időnkénti újraosztással való használatára vezethető vissza. Ez nemcsak jobbágyközségekben, de pl. hajdúvárosokban is sok helyen a 18. sz.-ban is érvényesült, és csak Mária Terézia urbáriuma számolta fel végképpen, és tette általánossá a külső és belső telket egyaránt magában foglaló „jobbágytelket”. A szántók és rétek egyéni (családi) tulajdonba kerülésével vált véglegessé a jobbágytelek mint jogi egység, melybe mind a külső telket, mind a belső telket beleértették, és csak egy egységként cserélt gazdát. Az 1836. évi úrbéri törvények szerint tilos volt a belső telket a külső illetőségtől elszakítani. Ez a rendszer még mezővárosokban is a 18–19. sz. fordulóján is érvényesült, és csak a múlt század közepén, végleg csak az 1871:53. tc.-kel számolták fel. Mária Terézia urbáriuma szerint a belső telek nagysága egy hold, azaz két pozsonyi mérő vetőmagot igénytő terület, rendszerint 1200 négyszögöl. Ha a belső telek a valóságban nem tett ki ennyit, külső földből lehetett pótolni. Számos faluban azonban fél telekben csak fele ekkorát, negyedtelekhez negyedekkorát számítottak. Az 1836:5. tc. 8. §-a szerint a zsellér beltelkének is legalább 150 négyszögölnek kellett lennie. Ennek lehet következménye a belső telek egyenetlensége. Ez azonban inkább a családon belüli osztozásokra, valamint az 1848 utáni elidegenítésekre vezethető vissza. Az úrbéri terhek közül az évi 1 Ft füstpénz a belső telek után járt, ezért kellett a füstpénzt a jobbágytelekkel nem rendelkező zsellérnek is fizetnie, hiszen belső telke a zsellérnek is volt. A belső telek szorosabban a jobbágy rendelkezése alatt állott. Ha a földesúr a telket magához is váltotta („kibecsülte a jobbágyot”), a belső telken emelt épületeket – mint a jobbágy saját munkájával létesült vagyontárgyakat – rendes forgalmi értékben (igazbecsű) kellett kifizetni. A földesúr egyébként a magához váltott telket nem csatolhatta allódiumához, hanem más jobbágynak kellett adnia. A jobbágyságnak 1848-ban történt felszámolásával mind a külső telekkel, mint a belső telekkel a jobbágy szabadon rendelkezett, de ezt még 1871-ben külön törvénybe kellett iktatni. Valamely település belső telkeinek birtoklási módja, kiterjedése, formája, egymáshoz viszonyított helye, belső tagolódása, részeinek hasznosítása, kerítettsége vagy annak hiánya stb. nem csupán településmorfológiai szempontból figyelemre méltó és jellemző, hanem a település legfontosabb gazdasági, társadalmi jegyeinek hordozója is. Minden településtípus belső telke morfológiailag és funkcionálisan egyaránt jellemző. ( még: kétbeltelkes rendszer, külsőség, szálláskertes település, szórványtelepülés, útifalu) Néha a földesúri birtoknak a kastély körüli részét, parkját, gazdasági épületeit is belsőségnek mondják. Rendszerint nincs külön belsőség az úgynevezett szeres településeken. Az egykori nemes falvak (kurialista) jelentékeny része ilyen szoros település volt, hiszen a család, később a családcsoport éppen azért települt ki az anyaközségből, hogy szántói, rétjei közvetlenül lakóházához, istállójához legyenek kapcsolhatók. Ilyenek pl. a göcseji Milejből, Becsvölgyéből, Petrikeresztúrból kirajzott „szeg”-ek (Pálfiszeg, Kustánszeg, Gombosszeg stb.) vagy Szentgyörgyvölgy és Nemesnép „szer”-ei. Az utcás települések belső telkei sorozatot vagy sorozatokat alkotnak, a halmaztelepülések belső telkei pedig rendszertelenül terülnek el. A belső telek legnagyobb kiterjedésű és legfontosabb része az udvar, amelyen a lakóépület és a gazdasági épületek állnak. Mellette legtöbbször veteményes- vagy gyümölcsöskert foglalja el a belső telek többi részét. Előfordul, hogy a rakodó szerepű szérűskert is önálló egysége a belső teleknek. Bizonyos falutípusokban (mint pl. az erdőtelkes falu) a belső telekhez hosszú csíkban hozzá tartozik a szántóföld is. A szántó folytatása a belső teleknek. A belső telkek legtöbbször kerítettek, és az utcai kerítésen kapu nyílik. Gyakran a belső telek egyes részeit, különböző funkciójú egységeit is kerítés választja el egymástól. Némely szálláskertes települések rendszertelenül álló belső telkeinek kerítetlensége az újabb kutatások tanúsága szerint 16–17. sz.-i fejlődés eredményének tekinthető. – A belső telek a birtokló parasztember számára lakó- és munkahely, a parasztcsalád mindennapi életének legfontosabb színtere. Beépítettsége, belső rendje függ a hozzá kapcsolódó gazdálkodási módtól, környezetének földrajzi adottságaitól, a település táji elhelyezkedésétől, a falu telekelrendezési hagyományaitól és gazdájának vagyoni helyzetétől. – Egyes falvak belterületének nagysága a földesúr vagy a faluközösség érdekeinek megfelelően sokszor évszázadokon át változatlan maradt. Ilyen helyeken gyakran több ház is épült egy belső telekre. Némelyik udvar zsákutcává is változhatott. A belső telkek számának bővítése, az új falurészek kialakítása fontos eseménye minden falu történetének. – Egy-egy belső telek sokszor évszázadokon át ugyanannak a családnak a birtokában maradt. – A belső telek elnevezései közül a telek, házhely és a porta napjaink köznyelvében a leggyakrabban használtak. A fundus középkori eredetű, az elmúlt évszázadokban a hivatalos nyelvben és népnyelvben egyaránt gyakori, de ma már régiesnek számító, az előbbieknél ritkább megnevezés. A hely és az ülés latin megfelelői középkori okleveleinkben fordulnak elő sűrűn. Tanyának Kalocsa környékén nevezik a belső telkek földparcelláit. ( még: szalagtelkes falu) – Irod. Pfahler, Carolus: Jus Georgicum (Keszthely, 1820); Tóth Lőrinc: Útmutató úrbéri ügyekben (Pest, 1858); Balogh István: Határhasználat Hajdúböszörményben (Ethn., 1954); Hofer Tamás: Déldunántúl településformáinak történetéhez (Ethn., 1955); Major Jenő: Telektípusok kialakulásának kezdetei Magyarországon (Településtudományi Közl., 1960. 12. sz.); Szabó István: A középkori magyar falu (Bp., 1969).
Bárth JánosDegré AlajosTörök Katalin

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT