alföldi városi és mezővárosi viselet

Teljes szövegű keresés

alföldi városi és mezővárosi viselet: Debrecen, Nagykőrös, Kecskemét, továbbá a szabad jászkun és hajdú kerületek régi viseleteit soroljuk ide. Míg a többi viselet a közelmúltban még élő anyag volt, s a kutatók jórészt személyesen megfigyelhették és néprajzi leírások alapján megismerhették, az alföldi városi és mezővárosi viseletek már csak írásos levéltári forrásokból rekonstruált, történeti viseletek. Ezeknek a különösen Debrecenből, Kecskemétről, Nagykőrösről gazdagon fennmaradt és feldolgozott 16–18. sz.-i adatoknak az ismertetése nemcsak azért fontos, hogy e városok öltözködését felidézzék. Ezek a történeti adatok segítik megrajzolni a többi, lényegében a múlt században kialakult viselet hátterét, és megteremtik az összekötő kapcsot ezek között, megvilágítják a sok régies vonást megőrző erdélyi viseletek bele kapcsolódását a magyar viseletfejlődésbe. Az említett városok földműves, mesterember, civis-polgár lakosainak öltözetében a későbbi népviseletek jóformán valamennyi formáját, színét, anyagát megtaláljuk és eredetük, alakulásuk értelmezéséhez fontos kulcsot kapunk. Éppen az itteni korai adatokra támaszkodva különíthetők el a régi stílusú viseletek egységes öltözködési irányzat alapján az új tendencia által összekapcsolt új stílusú népviseletektől. Megmutatják az adatok az egyes társadalmi rétegek és csoportok közötti társadalmi státust jelölő eltéréseket, de az öltözködés rétegeket összekapcsoló közös vonásait is. Ámbár Györffy István véleményéhez csatlakozva aggályaink lehetnek az egyházi és állami intézkedések – rendelkezések és tilalmak – hatékonyságát illetően az öltözködés alakításában, ezek a szabályok mégis kifejezik egy-egy kor törekvéseit. Ezért tartjuk jellemzőnek az 1567-es debreceni zsinat kánonját, mely elrendeli: „a tisztihez illendő méltó ruhát viseljen minden. A bíró mást, a hajdú mást, egyéb mester ember az ő tisztihez illendőt viseljen”. A 16. sz.-tól fennmaradt írásos emlékek nem viseletleírási szándékkal készültek, csupán hagyatéki leltárak vagy peres iratok, és főként csak az értékes darabokat tüntetik fel. Ezért a vászonneműekről kevés szó esik bennük, a posztó- és bőrruhák kapják az első helyet. – A korai adatok szerint a nagykőrösi, kecskeméti tanácsbeliek, elöljárók fehér vagy hamuszínű abaposztó öltözetben: nadrágban, dolmányban és köpönyegben jártak. Általános volt ugyanekkor a fehér vagy szürke posztómente is. Ezek a szűrposztók, darócposztók nem háznál készültek, hanem kisiparosok olcsó készítményei voltak. A fehér vagy hamuszürke posztóöltözet a szegényebbek között egészen a 18. sz. végéig fennmaradt. A korábbi nadrágok még nem simultak a testhez, az ellenzős szűk forma csak a 17. sz. második felében jelent meg. Párhuzamként idézhetjük a sok fehér és szürke háziszőttes posztót az erdélyi és moldvai viseletekből, valamint a kétféle, bővebb és szűkebb szabású harisnyát. A bocskoron, bakancson, esetleg csizmán is kívül viselt nadrág a Fekete-Körös völgyi, szilágysági magyaroknál, a gyimesi és moldvai csángóknál egyaránt megtalálható, de legbővebb változatai a ruszinoknál, huculoknál bukkannak fel. A másik típus az egyre szűkülő, a 17. sz. második felében ellenzőt kapó feszes csizmanadrágban érte el végleges formáját. A 16. sz.-ban azonban már sok a kék, zöld vagy más színű, túlnyomóan angliai posztóból készült nadrág, dolmány, mente, és elmondható, hogy szinte 300 éven át egymás mellett használatos a durva és olcsó szűr- és abaposztó és a különböző finomságú drágább színes vagy fekete, jórészt külföldi kelme. Ezen öltözetdarabok mellett jelentkezik a hosszú kerek köpönyeg (úgy véljük, csak mezővárosi öltözetdarab), ez is nemegyszer fehér szűrposztóból, továbbá a szűr és a szűrkankó vagy szűrdolmány. A tehetős cívis-polgárok bőven használtak nemes prémeket, a szegényebbek beérték a juh bőrével is. A hagyatéki leltárak kiváltképp Debrecenben jeleznek sok prémes holmit: a háti bőröktől, kacagányoktól kezdve a ködmönön át a decemberig, a décbundának is mondott hosszú, ujjas kabátig. A subát már 1552-ben említik. A bőrruhák mellett legtöbb változata talán mégis a mentének volt, melynek ismert a könnyű nyári és a bélelt téli változata posztóborításos prémből. Igen sok esetben prémezték a mentét rókamállal, rókatorokkal, szegték, miként a torockói és a bukovinai csángó mellényeket, bundákat. A valamikor országosan elterjedt női mentéken ugyanez a prémezés itt-ott a közelmúltig fennmaradt. Egyes adatok arról szólnak, hogy elhalt férje mentéjét özvegye tovább viselte, vagyis ebben a városi, differenciált öltözködésben is akadhattak nők és férfiak által közösen hordott öltözetdarabok. Falusi szinten Erdélyben a közelmúltig lehetett találkozni ezzel a jelenséggel. A bőrnadrág, amely utóbb a Dunántúlon is elterjedt és sokáig fenn is maradt, az 1700-as években tűnik fel az írásokban. A 18. sz.-ban „változván a föld népének viselete”, új öltözetdarabok törnek be: ilyen a posztólajbi vagy pruszlik, a lehajtott gallérú kabátféle, az ujjas és a rajthúzli. E posztó és bőr öltözetek alatt azonban viselték a vászon- vagy gyolcsinget és lábravalót ( gatyát). A szántóvetők nyáron felsőruhaként is hordták a rövid derekú, borjúszájú inget tüszővel és a vászongatyát, de a mesteremberek már tiltották inasaikat, „.... hogy tisztességes öltözet nélkül, gatyaszárban merészeljenek járni a műhelyen kívül.” Egyébként az ing-gatyás viselet lehetett parádés is, mint azt az aranyhímzéses és aranycsipkés példányok említése tanúsítja. A férfiak fejükön nemez süveget viseltek, magas visszahajtott peremmel, prémesen is. Ennek számos régészeti emléke is ismert az ásatásokból. Kevesebb az ismeretünk a csizma mellett említett saru, szekernye, bőrkapca nevű lábbelikről. – A női öltözetekben a párta az első figyelmet érdemlő darab, melyet a lányok karika alakban, az asszonyok pedig nyitott félkör alakban hordtak a kontyon, Debrecenben homlokelővel kétoldalt megtűzve. Az erdélyi, felföldi, kisalföldi, dunántúli stb. asszonyi viseletek főkötőinek párta, pártapántlika, homlokkötő, pintli stb. nevű homlokrészei feltehetően ezekhez a korai asszonyi pártákhoz kapcsolódnak. A főre való fátyol gyöngyös végű díszes fátyoltűkkel és a fejre való keszkenők már a korai századokban jelen vannak. A debreceni kaskétlit (az egész hajat beborító, merev vázas, körül fekete csipkefodorral szegett főkötőt) késői formának mutatják a leírások. Kérdés, vajon a kecskeméti „tarajos főkötő” nem párja-e s nincsen-e rokonságban az erdélyi csepeszfélék nagy családjával. A 16–17. sz.-ban rendesen két inget viseltek egymás fölött a nők: egy hosszú, dísztelen alsót és egy rövid, díszített felsőt. A hosszú ing viselése általános volt a magyar népviseletekben, a rövid, többnyire mellévarrott ujjú ing egy rövidebb időszak felsőing divatjaként jelentkezik csupán. Egyébként a két ing egymás fölötti viselése a legtöbb népviseletben általános. A rövid ing díszítésének igen sokféle módjáról tanúskodnak az írások, itt csak a fodrot, külön kézelőt és a karkötő pántlikákat emeljük ki, melyek a torockói, mezőkövesdi, martosi stb. viseletekben jóval később ugyan, de szintén megjelennek. Debrecenben 1662-ben történik először említés a váll nélküli szoknyáról, Kecskeméten már 1598-ban. Régebben a derékkal egybevarrták vagy egybeszabták a szoknyákat. Ekkortájt válik el a derék az aljtól, hogy a későbbiekben már eltérő anyagból, eltérő díszítéssel készítve, ismét egymás szomszédságában jelentkezzenek. A vállal egybeszabott, ill. egybevarrt szoknya a későbbi népviseletekben a torockói, a hétfalusi csángók kösnyős szoknyájában, a Pozsony megyei egybevarrt posztószoknyákban maradt fenn. Egyébként a szoknyát Debrecenben rokolyának nevezik, hasonlóan a Sárköz és Erdély több csoportjához. A szoknya elé előkötőt kötöttek, rendesen eltérő anyagból és más színben. A leltárak említenek fátyol- és recekötényeket, ismertek a kék és zöld posztókötények is (a torockói és kalotaszegi magyarok vörös vert csipkével készítették). Egyébként a sokféle minőségű és színű szoknyaanyag között ugyancsak a zöld és kék színű volt többségben. A paraszti emlékanyagban még fellelhetők ezek a posztószoknyák, pl. a Felföldön, Hont és Pozsony megyében, Torockón és másutt. A női felsőruhák között már régóta igen gyakori a mente köznapi és ünneplő változata különféle posztó, selyem stb. borítással. Kecskeméti leltárakban találunk említést gerezna nevű mentéről, korábbi kutatók Torockóból adnak hírt ugyanerről garázna néven. Ugyancsak torockói és hétfalusi csángó párhuzamokat idéz a nők palástviselete, többnyire fekete kelméből. Visszanyúlik ezekbe a korai századokba a nők bőr felsőruháinak, a ködmönnek, bundának múltja is. Nemcsak okleveles említésekből, hanem régészeti leletekből is jól ismertek a női övek paszomántból, fémveretekkel, mint pártaövek és sprang technikával készített selyem vagy gyapjú övek. Késői leszármazottaiknak tekinthetők a Kapuvártól Torockóig előforduló női övek. A civis lányok és asszonyok a későbbi parasztviseletekből ismert sárga és piros csizmákat hordták – miként a történeti kútfők említik –, mellettük sarut, később cipellőst is viseltek. – Irod. Papp László: A kecskeméti viselet múltja (Ethn., 1930); Györffy István: A nagykun viselet a XVIII. században (Ethn., 1937); Zoltai Lajos: A debreceni viselet a XVI– XVIII. században (Ethn., 1938).

1. Asszony karcsúsított ujjasban, hosszú szoknyában (Debrecen, 17. sz.) 2. Árokszállási hajdú panyókásan viselt mentében, nyakravalóval (Th. Valerio karca nyomán, 1845.) 3. Asszony prémes mentével (Jászárokszállás, Szolnok m. Th. Valerio karca nyomán 1859.)

Alföldi mezővárosi viselet, a férfi parasztosan öltözve, gatyában, lobogós ujjú ingben, a nők városiasan (Kecskemét) az Életképek metszete nyomán, 1845.
Fél Edit

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT