erdélyországi követ és 1848. államtitkár, K. András és Kendeffy Róza fia, szül. 1803-ban; hat éves korában a nagyenyedi iskolába küldték, hol nevelője, ki semmi hivatással nem bírt, mindent elkövetett, hogy vele a tanulást meguntassa; de ő vasszorgalmával s erős akaratával mégis czélt ért. Középiskoláit 1822-ben bevégezte s joggyakorlatra a m.-vásárhelyi királyi táblára ment. Az apathia és alkotmányos sülyedés ezen korszakában erős vágy ragadta őt a magyar nemzet és különösen Erdély multjának tanulmányozása felé; mindenekelőtt a hazai törvényekkel ismerkedett meg s a törvények compilatiójához fogott. Czélja volt a kormányzási, közlekedési és törvénykezési eljárásoknak alapjait rendbe szedni s lehetőségig tisztázni. Ezen nagy munkát a közönség elé akarta terjeszteni; de tőle nem függő akadályok miatt a kinyomatás örökre elmaradt. Midőn irodalmi fáradozásainak eredményét a politikai viszonyok meggátolták, már akkor K. neve a szónoklat terén ünnepeltetett; Bethlen János, Wesselényi Miklós és Szász Károlylyal együtt az 1827 körül jelentkező s már 1831-ben párttá alakul ellenzék élén állott. Alsó-Fehérmegyében, hol 1834-ig tiszteletbeli főjegyző volt, kezdetét vette s leginkább általa szerveztetett a megyei hivatalnokok törvénytelen állása ellen folytatott oppositio, mely a többi megyékre is hamar kiterjedt és miután a kormányszék, mely nem volt az erdélyi közjog szerint az országgyűlésen megválasztva, szintén törvényellenesnek nyilváníttatott, a pártküzdelem általánossá vált és a Leopolddal kötött alapszerződés óta ejtett minden sérelmet fölkarolt. K., ki évek óta készült volt pályájára, a sérelmi kérdések körül az egész országban legtöbb ismerettel bírt. Rendkivüli szónoki tehetsége, fedhetetlen jelleme, szigorú részrehajlatlansága, éles dialectikája, melylyel, ha szükség volt, személyes barátit is ostromolta, s elismert bátorsága mindannyi tényezői voltak a nagyszerű hatásnak, mely föllépéseit követé s mely őt még 1834 előtt a pát fejévé emelte volna, ha önként nem hajolt volna a nálánál óvatosabb és higgadtabb vérmérsékletű Bethlen János gróf felsősége alá. Ezen szerénységnek lehet köszönni az ellenzék példás összetartását és kiszámított taktikáját, mely a polgári s katonai teljhatalommal felruházott báró Wlassichnak is, ki bejövetelekor alkotmányos polgárok helyett lázadó alattvalókat várt, a legnagyobb mértékben imponált. A horvát bán visszahivatása után elkezdődtek a követválasztás körüli előintézkedések, és az 1811 óta bezárt országterem 1834-ben Ferdinand főherczeg kir. biztos alatt megnyilván, ott K. mint Alsó-Fehérmegye képviselője foglalt helyet. Ezen szónoklatokban áradozó diétán, hol a hadi tárogatót Wesselényi harsogtatta, a mérsékeltebb ellenzéki elemeket pedig Szász Károly törekedett maga körül gyűjteni, K. az elsőt rohamaiban, a másodikat kibékítési kisérleteiben nem mindig követhetven, bizonyos mértékig független állást foglalt el, és midőn a nagy többbségben levő ellenzék két töredéke meghasonlott, rendszerint azon vélemény, melyhez ő járult, vagy azon módosítás, melyet ő indítványozott, nyert többséget. De eszméinek iránya közelebb esvén a Wesselényiéhez, természetes volt, hogy a szigorúan követelő országgyűlés és a sérelmek orvoslására kevés készséget mutató kormány közt mind nagyobb feszültség támadt, mi aztán a diéta föloszlatására és provisoriumra vezetett. Az 1837. országgyűlésen K. már nemcsak vezérszónoka volt, de fejévé is lőn az ellenzéknek és e szerepét később is változatlanul megtartotta. Befolyása az 1841. diétán tetőpontra jutott; mert akkor az ellenzék még mindig többséggel bírt és a pártban alig mutatkoztak a meghasonlás nyomai. Már 1846-ban a conservativok túlsúlyra emelkedtek és az ellenzéknél a dolgok véletlen fordulatánál fogva a felbomlásnak jelei mutatkoztak. 1847-ben a pozsonyi események befolyása akkora volt, hogy a többség inkább a magyarországi hirlapokból, mint a pártfőnökök tanácskozmányaiból nyert lendületet. Minden lényegesebb és a sérelmi kérdésekre vonatkozó indítványt, melyet az ellenzék szőnyegre hozott, 1837-től K. terjesztett elő s oltalmazott éles polemiája szónoklataival. A törvényjavaslatok nevezetesb részét is ő formulázta. A hivatalos irományok, melyeket mint országos bizottságok tagja s régebben mint a nemzeti gyűlések tollvivője, a közjogi fontosabb vitatárgyak felderítésére készített és különösen az adóügyre vonatkozó munkálatai a történetíró s jogtudós számára mindig állandó becscsel fognak bírni. Erdély uniója után nem sok idő mulva összeült az 1848. országgyűlés és K. mint Gyula-Fehérvár képviselője jelent meg Pesten. De a mily fényes szerepet játszott Erdélyben, ép oly kevés hatást tudott szerezni Magyarországon. Ő az eszmék és törekvések új világában mozogni nem tudott és nem vágyott, ámbár a reform kérdéseivel alaposan ismeretes férfiú volt, európai míveltséggel bírt és mint szónok alig állott valakinél hátrább. E jelentéktelen, negativ helyzet pedig könnyen megmagyarázható. Ő az elvnek volt embere. Óhajtotta ugyan, hogy az az egygyé olvadt két magyar haza, az alaptörvények által kijelölt határok közt, szabad és önálló legyen; de tovább menni nem volt szándékában. Valamint húsz éves közpályáján a kormány törvénytelen lépéseit a legnagyobb szigorral ostromolta, úgy nem nyújthatott kezet semmi iránynak, mely az országot bármi körülmények közt a legalitás teréről lesodorhatná; ő legitimista volt minden irányban, és habár erdélyi országgyűlési beszédeiben éles megrovások, szenvedélyes kifejezések, elkeseredés és kiméletlenség található, de egyszersmind azok minden sorát a törvények szellemének és betűjének bálványozása jellemzi. Ily érzület a reformok kedvelését nem zárja ki; de az erőszakos lépésekkel ellentétben van. K. túlélte, többekkel együtt, népszerűségét, csak azért, mert elveihez hű maradt. Betegségét és rákövetkezett halálát leginkább a hon sorsa fölötti bánat okozta. Kimult Budán kevéssel az 1849. ostrom előtt; a budai köztemetőben nyugszik.