Történelemszemlélet
Történelemszemlélet 1. Vallás és történelem. A történelemszemlélet a történelem mibenlétére, értelmére és céljaira vonatkozó egységes látásmód. Olyan kérdésekre próbál választ adni, mint pl.: Több-e a történelem bizonyos események egymásutánjánál? Ha igen, miben áll ez a többlet? Melyek a történelem mozgatórugói? Létezik-e egyetemes világtörténet vagy csak külön-külön lehet-e beszélni az egyes népek és kultúrák történetéről? Van-e fejlődés a történelemben?
A történelem és a vallások kölcsönhatásából adódik az időszemlélet. A természeti vallások - az évszakok körforgásának analógiájára - inkább az idő és így a történelem körforgásáról beszélnek. Itt állandó visszatérésekkel találkozunk, eszerint a történelem bizonyos rend alapján mindig ismétli önmagát. A nagy kijelentés-vallások történelemszemléletére az egyenes vonalú, teleologikus (a g. celosz = vég, cél szóból) fejlődés gondolata a jellemző. Ez az idő irreverzibilitásából (megfordíthatatlanságából) következik. Hatással van a történelemszemlélet a történelmi korszakok tagolására (periodizáció = »körbemenetel«). Az ókorban általánosan elfogadott volt a 4 világkorszak (arany, ezüst, réz, vas), amelyek lefelé tartó tendenciát mutattak. Viszont Dán 2,44 szerint a 4 világkorszak után eljön az 5., a Mennyek Uralma.
Ismert a történelmi folyamatok élettani szemlélete, mely keletkezésről, kifejlődésről és elhalásról beszél. Eszerint a vallás olyan történelmi jelenség, amelyben megfigyelhető egy kezdeti korszak (alapítás), ezt a stabilizáció és kiteljesedés korszaka követi, majd megkezdődik a hanyatlás időszaka. Ugyanakkor a vallásnak igen fontos történeti hatása van. Beszélhetünk a vallások államalapító, államfenntartó, forradalmi és társadalomformáló történeti hatásáról.
2. Általános megállapítások a B-i történelemszemléletről. A TÖRTÉNELEM fogalmára nincs külön szava sem az ÓSZ- sem az ÚSZ-nek. Megközelíthető részletfogalmak a történelemre: idő(k), út, Isten tettei, üdvrend, hatalmasságok küzdelmei. A történelemszemlélet alapja az »ősidő« képzete (h. risónót, g.: arché) Hiányzik azonban a B-ból a pogány mítoszok theogónia (istenek születése) gondolata, inkább ethnogóniáról (népek születése) beszélhetünk. A B-i történet elején nem félistenek vagy uralkodók állnak, hanem pásztorok, földmívesek. Egyértelmű azonban, hogy a földi történelem nem öntörvényű rend, hanem Isten irányítása alatt áll. Az isteni vezetés nem determináltság (szükségszerűség), mert az ember felelős történelmi lény. Isten ugyanis emberi eszközöket használ tervei végrehajtása során (Ézs 41,25) és megítéli a népek (Ez 22,17k), az uralkodók (1Kir 14,7-11; Mt 14,4), az egyes emberek tetteit (Jer 25,31).
Amennyire elválaszthatatlan Isten személye a B-i történetszemlélettől, annyira elválaszthatatlan a történelem a B-i istenfogalomtól. Már az ÓSZ úgy definiálja Jahvét, mint »aki kihozta Izráelt a szolgaság házából, Egyiptomból« (2Móz 20,2; Józs 2,10). Az ÚSZ pedig arról szól, hogy »amikor eljött az idők teljessége« (Gal 4,4), azaz a megfelelő történelmi időpontban »Isten elküldte Fiát« a világba, tehát a történelemben megjelent az azt irányító Isten maga. Ezért Istennel nem lehet a történeti Jézus megkerülésével, azaz a történelem valósága nélkül találkozni. Az ÚSZ gondolkodásában Jézus élete, halála és feltámadása a történelem központja.
3. Az ÓSZ istenfogalmából következik a történelem egysége. Ha Jahve = Úr, akkor a történelem mindenestől az ő kezében van (Ám 3,4-8). Az ókori K-en a sokféle irodalmi műfaj között a történetírás nem fejlődött ki különösebben, de kezdeti formájában már megjelent. Anyaga részben a szájhagyomány volt, részben feliratok, emléktáblák, amelyeken királyok tetteit jegyezték fel vagy dicsőítették. Izráelben a királyi udvar tisztviselőiről, a hadsereg vezetőiről készültek feljegyzések (2Sám 8,16-18). Később egy-egy királyról összefüggő történeteket adtak tovább (pl. Dávidról: 1Sám 16,14-2Sám 24,25). A példaként említett Dávid-történetek fő gondolata, hogy »Jahve volt vele« (1Sám 18,12; 2Sám 5,10). Itt nemcsak az események rögzítésével találkozunk, hanem teológiai jellegű szemlélettel. Maradtak fenn önéletrajz jellegű feljegyzések (memoárok) is (Neh 13,22.31; Jer 26,7-24).
Ami az egyes ÓSZ-i könyveket, gyűjteményeket illeti, az ún. Jahvista történetírás szoros összefüggésbe hozza a teremtés-kiválasztás-ígéretek és azok beteljesedése tényeit. Az ún. Papi Irat (ld. MÓZES ÖT KÖNYVE) az ember történetét a teremtés és a mindenség történetén belül, Izráel történetét pedig a világ történetén belül helyezi el. Ügyel a KRONOLÓGIÁra, pl. a teremtéstől a honfoglalásig 12 korszakot (h.: toledót) állapít meg (1Móz 5,1; 6,9; 10,1; 11,10.27). Az ókori irodalomban egyedülálló az a DEUTERONOMISTA TÖRTENETÍRÁS, amely saját népét és kultuszközösségét olyan kritikusan nézi, ahogy az 1-5Móz, Józs, 1-2Sám, 1-2Kir könyveiben érvényesül. Kiemelendő a nép bűne-büntetése-bűnbánata-isteni szabadítás bekövetkezése séma (ld. pl. Bírák könyve). Isten törvénye, kijelentett akarata az, amelynek alapján a szentíró megítéli a történelmi eseményeket. A fogság utáni könyvek (pl. 1-2Krón, Ezsd, Neh) fontos gondolata a helyreállítás, a lerombolt templom, az állami élet restaurációja, a nép hazakerülése a fogságból. A prófétai iratok nagy része a TEOKRÁCIA nevében történő ítélethirdetés az uralkodók, papok és a népek magatartásáról (Ézs 30,1-5; 39,3-7; 57,3-13; Jer 6,1-6; 19,3-9; Ez 20,8; Mik 3,1-4; Zof 3,1-4). A próféták a nép szövetségi hűségét és a Tóra iránti engedelmességét kérték számon, ugyanakkor a nagy katasztrófák idején vigasztalást nyújtottak népüknek (Ézs 40,1-2). Említésre méltó még az apokaliptikus történetszemlélet is, mely a késő ÓSZ-i könyvekben és az intertestamentális iratokban található. A négy világbirodalom (asszír-babiloni; méd-perzsa; hellén és a római) után következik el Jahve uralma a világ felett (Dán 9,24).
A felelősség gondolata, a bűn és annak rossz történelmi következményei, a helytelen történelmi magatartást követő történelmi büntetések (vesztes csaták, fogság) igen fontos helyet foglalnak el az ÓSZ-i történelemszemléletben. Ismert kifejezés az ember életirányára »az út«. Ezzel a metaforával mond Isten vagy a próféta ítéletet a vétkes történelmi magatartásról (5Móz 31,29; Bír 2,17.22 »hamar letértetek az útról«; 1Kir 11,33 »nem jártatok az ő útaiban«). »Jeroboám útján járni« = bálványt imádni, mint ő tette (1Kir 15,34). Jeruzsálem lakói »oktalanok, mert nem ismerik az Úr útját« (Jer 5,4). »Útjaikat a fejükhöz verem« (Ez 9,10), azaz helytelen tetteik, hibás történelmi magatartásuk következményeivel bünteti őket Isten.
4. Az ÚSZ egész tanítása a »kereszt botránya« (1Kor 1,18-25) történelmi fényére alapul. Vagyis arra, hogy Jézus Krisztust, a zsidó Nagytanács kívánságára Poncius Pilátus helytartósága idején a Golgota hegyén megfeszítették. Ehhez kapcsolódik Jézus születésének és feltámadásának történetisége. Azt ma már senki sem tagadja, hogy Jézus valóban élt a földön, hiszen azt az ÚSZ-en kívül a zsidó (Josephus Flavius történetíró, Midrás), a római (Tacitus, Suetonius) és a keresztyén apokrif források egyaránt igazolják. Azonban az, hogy az ő születésével Isten örökkévaló igéje lett testté (Jn 1,14), illetve, hogy halála után harmadnapra föltámadott, az már az üdvtörténet része, ami történetileg nem bizonyítható (igaz, nem is cáfolható!), tehát a hit tárgya. Az ÚSZ történelemszemléletétől azonban nem idegen a hit üdvtörténeti látása, sőt, az üdvösség Krisztusban végbement tényeit ez a szemlélet a történelem közepének, kulcsának, »az idők teljességének« (Gal 4,4; Ef 1,10) tekinti.
Másik jellegzetessége az ÚSZ történelemszemléletének az ígéretek-beteljesedés séma. Az ÓSZ és ÚSZ között egyaránt van diszkontinuitás (törés) és kontinuitás (folyamatosság). A diszkontinuitást az adja, hogy a Krisztusban megjelent üdvösség már nemcsak egy népé, a zsidóké, hanem minden népé (Mt 8,11; Lk 13,29; Róm 3,29). Az Istennel gyakorolt szövetség alapja pedig már nem a mózesi törvény, hanem az apostolok által hirdetett evangélium. Kontinuitást viszont az ad a kétféle szövetség között, hogy az ÓSZ-i ígéretek Krisztus személyében és munkájában teljesedtek be (Mt 1,22; 2Kor 1,20).
Harmadik ÚSZ-i jellegzetesség a történelem végének, pontosabban jelen korszaka (g.: aíón) végének és Krisztus visszajövetelének (g: parousia) várása. Ez a szemlélet már Isten országa (Mt-nál: Mennyek Országa) elközelítésének hirdetésével kezdődött, ami mind Keresztelő János, mind pedig Jézus prédikációjának főtémája volt (Mt 3,2; 4,17). Ez Isten személyes uralmát, megjelenését hirdette a történelemben. Pünkösd után pedig az első gyülekezetek Krisztus bármely pillanatban bekövetkezhető (Mk 13,35; 1Thessz 5,1-2; Jel 22,20) visszajövetele feszült várakozásában éltek. Ennek látszólagos késését a miénktől eltérő isteni időszámítással és Isten megtérésre váró türelmével magyarázták (2Thessz 2,1-2; 2Pt 3,3-10).
Az ÚSZ egyes íróinak a fenti, közös vonásokon kívül megvannak a maguk egyéni történelemszemléleti vonásai. Mt-nál sok az ún. reflexiós idézet, azaz egy-egy történeti esemény beteljesedés-jellegének hangsúlyozása, egy-egy ÓSZ-i üdvígéret (prófécia) alapján (Mt 1,22k; 2,15.17k.23; 4,14-16; 8,17; 12,18-21; 13,35; 21,4k; 27,9). Ezzel a két szövetség kontinuitását erősíti és bizalmat Isten ígéretei megvalósulása iránt. Mk-nál az a sajátosság, hogy ő írt először összefüggő történeti tudósítást arról a Krisztus eseményről, amely eddig csak a missziói igehirdetés és a liturgia nyelvében, tehát szájhagyomány formájában élt. Célja volt az igehirdetés történeti megalapozása, annak a titoknak kiábrázolása Jézus történetében, hogy ő az Isten Fia. Lk igazi történetíró, egységes történetírói szemlélettel és tudományos módszerekkel. Elveit és módszereit az 1,1-3-ban fejti ki. Célja: az ismert dolgok bizonyosságát megtanítani. Módszere: »az Ige szolgái és szemtanúk« kikérdezése s a meglevő hagyományra építés, valamint a szigorúan szorgalmas és rendszeres hagyománygyűjtő munka. Van olyan elmélet (Conzelmann), mely szerint Lukács felfogásában a történelmi idő 3 részre oszlik, ezek: 1. az ígéretek korszaka (ÓSZ); 2. az idő közepe, azaz Jézus földi története és 3. az egyház története. Így Krisztus »az idők közepén« jelent meg. Ezen elmélet (hipotézis) szerint Lukács számol a Krisztus utáni idővel, amit az egyház idejének tekint s ez egyben a misszió ideje. Ezzel mutatja be - másoknak példát adva -, hogy nem szabad csalódni amiatt, hogy a mennybemenetel után nem következett be rövidesen a visszajövetel pillanata. Az ApCsel-ben már az egyház történetét tekinti át, szól a jeruzsálemi-, a júdea-samáriai, végül a világmisszióról (1,8). Fontos számára az is, hogy az üdvtörténetet kronológiailag a világtörténetbe kapcsolja. Ezért említi a különféle uralkodók adatait Jézus születése (2,1-3), és Keresztelő fellépése (3,1-2) alkalmával. Jn ev-át történetietlenséggel szokták vádolni, pedig ez tévedés. Az Ige testté létele (1,14) egyúttal az Ige történetiségét is jelenti. Az igaz, hogy János Jézus történetét visszafelé hosszabbítja meg az örökkévalóságig, vallja Jézus PRAEEGZISZTENCIÁját. Számára a legfontosabb az, hogy Jézus története nem csupán megtörtént tény (faktum), hanem jelenünkben »jelenlévő«, itt és most köztünk hatást gyakorol. Fontos számára a minősített idő, az isteni vagy emberi döntés pillanata (»az óra«: 2,4; 4,23; 7,8; 12,23; 13,1; 17,1), amelyben eldől az üdvösség vagy az ítélet kérdése.
Ami Pál apostolt illeti, súlyt helyezett Jézus történetiségére és annak hitelességére (1Kor 15,1-3; Gal 4,4k; Fil 2,6-11). Többször gondosan átadta azt a történeti hagyományt, amit ő már úgy kapott az előtte élt keresztyénektől (ApCsel 20,35; 1Kor 11,23kk). Legfontosabbnak mégis a keresztre feszítést és a feltámadást tartotta, ez világította meg számára a történelmet és adott annak értelmet (1Kor 15,58; Gal 6,14). Számolt az üdvtörténeti korszakokkal, melyeket élesen megkülönböztetett. Volt egy periódus, ami Ádámtól Mózesig tartott (Róm 5,14). Még ezen belül is beszélt Ábrahám körülmetélkedése előtti és utáni korszakáról (Róm 4,10). Ezután jött Mózes és a törvény korszaka (Gal 3,23-24). Krisztussal új időszámítás és korszak kezdődik (Gal 4,4-7). Pál szívesen használja az Isten akarata szerint történelmi üdvrendre a g. oikonomia szót (= »a ház törvénye, gazdálkodás«), ami kifejezi az üdvtörténet megtervezettségét, az abban érvényes szempontok (törvény, szabadság) változásait (Ef 3,9; Kol 1,25). Tud az üdvtörténeti korszakok (aión) és idők (kairosz) változásairól (1Kor 10,11; Ef 2,7; 1Tim 2,6). A Jel apokaliptikus-mitikus nyelvezettel kifejezett történelemszemlélete is a kereszt-központúságot mutatja. Jel 5,1kk szerint a mennyei istentisztelet »elakadását« a földön megöletett Bárány megjelenése lendíti tovább, aki egyedül méltó, hogy a bekövetkezendő dolgok könyvét (ami hétpecsétes titok) átvegye »a Trónon Ülő«, azaz a történelemformáló Isten kezéből. Így hat a keresztre feszítés történelmi eseménye az örökkévalóságig !
BJ
