Szolga, szolgaság
Szolga, szolgaság H. 'ebed, g. doulosz. Izráel szociális rendjében a szolga kifejezés viszonyfogalmat jelöl: az, aki egy úrhoz tartozik, urának végez szolgálatokat. Ebből következik, hogy családon belüli viszonylatokat soha nem jelölnek vele. Ha ez mégis előfordul, az mindig valamilyen rendkívüli helyzetre utal (1Móz 9,25kk; 27,37). Testvér nem lehet testvérnek szolgája (l Móz 37: József története; vö. 3Móz 25,39kk). Az ÓSZ-ben gyakran előforduló »a te szolgád« (vö. pl. 1Móz 32,5.19; 33,5.14) csupán udvariassági formula.
A szolga elsősorban a RABSZOLGÁt jelenti. A rabszolgaság intézményével Izráel a letelepedés után ismerkedett meg, és át is vette azt a hozzá tartozó rabszolga-törvényekkel együtt (2Móz 21,2-11.20k.26k.32). Az izráeli rabszolga-törvények sajátossága, hogy viszonylag humánusan bánnak a rabszolgákkal. Ez azzal van összefüggésben, hogy a rabszolga eredetileg a családba tagolódott be, kultikus értelemben is (vö. pl. 1Móz 24: Eliézer).
Gyakran nevezik a király szolgálatában állókat is »szolgának«, akik tulajdonképpen ebed-viszonyban vannak urukkal, de szabadok. Sokszor egészen magas rangjuk van (1Sám 27,5.12; 2Sám 15,21), és a királyság történetében gyakran vezető szerepet játszanak. A király »szolgái« civil és katonai vezetők egyaránt lehetnek.
Egészen negatív csengésűek azok a helyek, ahol Izráel egyiptomi szolgaságáról van szó (5Móz 5,15; 15,15; 16,12; 24,18.22). Egyiptom a »szolgaság háza« (bét 'abádim), ahonnan Isten kivezette népét (2Móz 13,3.14; 20,2; 5Móz 5,6; 6,12; 7,8; 8,14; 13,6; Józs 24,17; Bír 6,8; Jer 34,13; Mik 6,4). De Izráel is szolgává tett népeket, népcsoportokat (Józs 9: a gibeóniak; 2Sám 8,2.6.14: móábiak, arámiak, edómiak).
Az ember Isten szolgája is lehet. Az embereknek és az Istennek végzett szolgálatok között az a különbség, hogy az első esetben súlyos megszorításokat kell eltűrni, Isten szolgálata viszont mindig azt jelenti, hogy jó úrnak szolgálunk, tehát ez a szolgálat soha nem lehet negatív töltésű. Ezért, ha az Istenhez forduló ember szolgának nevezi magát, ez az Úr iránti bizalom jele (Józs 5,14; 1Sám 3,9; Zsolt 86,2; 116,16; 123,2k; 135,1.14). A leggyakrabban Mózest nevezi a B Isten szolgájának (2Móz 14,31; Józs 1,2.7), de így nevezi Ábrahámot (1Móz 26,24; Zsolt 105,6.42), Izsákot (1Móz 24,14), Jákóbot (2Móz 32,13), Dávidot (2Sám 3,18), a prófétákat (1Kir 14,18 stb.), Jóbot (Jób 1,8), a megszemélyesített Izráelt (Ézs 41,8k) stb. Ez utóbbi elnevezés már az 'ebed jahve problematikájára utal (ld. EBED JAHVE, ISTEN SZENVEDŐ SZOLGÁJA).
Az ÚSZ-i, szolgákkal kapcsolatos szóhasználat nem tér el a kortárs szóhasználattól: a szócsoport az abszolút függőség körülírására szolgál (pl. Mt 8,9; Lk 7,2kk). Jézus példázataiban az úr-szolga kapcsolatról rendkívül nagy józansággal esik szó. Különösen akkor szerepelteti őket, amikor az embernek Isten iránti feltétlen felelősségét, ill. Istennek mint parancsoló úrnak a szuverenitását akarja kifejezni (pl. Mt 24,45kk; Lk 12,37kk, ill. Mt 18,23kk; 25,14kk par; Lk 17,7kk). A szolgának önálló akarata nem lehet ura akarata mellett (Mt 6,24; Lk 16,13). Emellett az is megfigyelhető, hogy a szolgának soha nem jár megvetés azért, mert ő szolga. A közeli VÉGVÁRADALOM lényegtelenné teszi azt a kérdést, hogy az ember szabad-e vagy szolga (1Kor 7,21). Ennek megfelelően az ÚSZ-i iratokból hiányoznak a szociáletikai kijelentések. Az Istennel szembeni magatartás legyen a mércéje az úr rabszolgája iránti magatartásának, és a rabszolgák is úgy engedelmeskedjenek uruknak, mintha Istennek engedelmeskednének (Ef 6,Skk; Kol 3,22kk; 4,1; 1Tim 1,6; Tit 2,9; 1Pt 2,18kk).
Az apostolok Jézus Krisztus szolgái (Róm 1,1; Jak 1,1; Júd 1; 2Pt 1,1; Kol 4,l2). Ez azért lehetséges, mivel maga Krisztus is szolgaként élt a világban (Jn l3,1kk.l6; Fil 2,7). (Ld. még RABSZOLGA; SZABAD; SZABADSÁG; MEGSZABADíT, MEGSZABADULÁS)
VG
