Szentel, szentelés
Szentel, szentelés Olyan cselekvés, ill. cselekmény, amely egy személyt vagy tárgyat képesít a kultuszban való részvételre. A h. megfelelői: nézer, qiddés (szentelni), milléc jád (tulajdonképpen »kezet megtölteni«, azaz szolgálatra felszentelni); a g. nyelvben a hagiazó (megszentelni) jelöli a cselekményt.
Isten szent. Ami hozzá tartozik, vagy vele érintkezésbe kerül, annak szentté kell válnia. Isten szentsége lényének tökéletességét és transzcendenciáját fejezi ki. A h. q-d-s igegyök nifal alakja utal arra, hogy a szentelés kizárólagos alanya Isten, aki szentségének kinyilatkoztatásával mutatkozik be övéinek (2Móz 29,43; 3Móz 10,3; 4Móz 20,13; Ézs 5,16; Ez 20,41; 28,22.25; 36,23; 38,16). Ez a kegyelmes önkijelentés csak szent helyeken vagy dolgokban, ill. szent személyekben nyilvánul meg: a szentélyben, templomban, ezen belül is különösen is a Szentek Szentjében, a kultuszban, a népével kötött szövetségben, egyes személyek kiválasztásában stb. (vö. 2Móz 29,37.43; 30,29; 3Móz 10,3; 4Móz 20,12).
Mind a nép, mind az egyén megsértheti Isten szentségét (vö. 4Móz 20,12). Ezért fontosak a különböző tisztasági előírások, amelyek a népet tisztán, szentül megtartják (vö. 2Móz 31,13; 3Móz 20,8-21,8 stb.). Isten maga gondoskodik szentségének védelméről, egyrészt úgy, hogy a tisztátalanságot el kell távolítani a népből (vö. Józs 7,13), másrészt úgy, hogy Isten a saját népe által meggyalázott nevének szentségét a pogány népek szeme láttára megszenteli (Ez 20,12; 36,23; 37,28). Istennek erre a cselekvésére vonatkozik az Úr imájának első kérése is: »szenteltessék meg a te neved!« (Mt 6,9).
Az ÓSZ-ben elsősorban a papokat szentelik fel, mivel ők közvetlenül érintkeznek a szentségessel. A felszentelés nélküli érintkezés veszélyes következményekkel járhat (4Móz 16,30; 1Sám 6,19kk; 13,12kk; 2Sám 6,6). A szentelés fogalmában nem az elkülönülés a lényeges, hanem a szentségessel lehetővé váló érintkezés.
Az 1Sám 7,1-ben arról olvasunk, hogy a nép Eleázárt felszentelte az Úr ládájának őrzésére. A főpap a turbánján arany virágdíszt viselt, amely jelezte, hogy Jahvénak van szentelve (2Móz 28,36). De bizonyos értelemben a felszentelésre vonatkozik a h. milléc jád kifejezés is, noha végső jelentése: »szolgálatba állítani« (2Móz 28,41; 32,29; 3Móz 8,33; 4Móz 3,3; Bír 17,5kk; 1Kir 13,33). Ez 43,26-ban már elveszítette konkrét értelmét és egyszerűen az oltár megszentelését jelenti.
A papok felszentelése (2Móz 29,1-19; 3Móz 8,1-36) hét napig tartott (3Móz 8,33), amelynek csúcspontja a felkenetés volt. A papok szentsége nem csupán kultikus értelmű volt (közvetlen kapcsolat Istennel), hanem az életük minden területére kiterjedt. A pap nem tartozott a profánum világába, nem állhatott be gyászolók közé, csak vérrokon halála esetén, de még ekkor is tiltva volt bizonyos cselekményektől (3Móz 21,1). Nem vehetett feleségül prostituáltat vagy elbocsátott asszonyt (3Móz 21,7). Tartózkodnia kellett a bortól és minden mámorító italtól (3Móz 10,8kk). Hasonló előírások vonatkoztak a lévitákra, a názírokra és a szent háborúban részt vevőkre (Bír 13,7; 16,17). De szentnek számított a király, a próféta és több más tisztségviselő is.
Bizonyos esetekben a népnek is meg kellett szentelnie magát (2Móz 19,10.14; Józs 7,13), és hasonlóképpen az egyénnek is (Jób 1,5; 2Sám 11,4). Ezek a szertartások a közösség egységének a helyreállítását, ill. az Isten elé járulását biztosították.
De ugyanúgy felszentelték a templomot, az oltárt, a kultuszban használatos eszközöket, az áldozatot stb. (vö. 4Móz 7,10; 5Móz 20,9; 1Kir 8,63; Neh 12,27; 2Krón 7,5; Zsolt 30,1).
Az ÚSZ-ben ritkán fordul elő a fogalom, hiszen az ÓSZ-i kultusz és papság helyére nem lép új kultusz és papság, hanem Jézus Krisztus lesz a főpap (ld. pl. Zsid 5,6; vö. Jn 10,36; 1Kor 1,30). A szentek megszentelődése Krisztusban történik meg (vö. 1Kor 1,2; 6,11; Ef 5,26; Kol 3,12) és ezáltal válnak Isten szövetséges népévé (1Pt 1,15kk).
VG
