Szakáll
Szakáll H. zákán. Már az ÓSZ idején a szakáll az izráeli férfiak egyik fő ékessége volt. Mózes törvényei tiltották, hogy akár egyszerű férfiember, akár pap a szakállát levágja, vagy elcsúfítsa (3Móz 19,27; 21,5). Ennek oka lehetett az is, hogy elkülönüljenek pl. az egyiptomiaktól, akik rendszeresen nyírták a szakállukat, vagy az, hogy a pogányoknak szokásuk volt egyik vagy másik istenség tiszteletére a szakálluk levágatása. Ezért a legnagyobb szégyennek számított, ha valakinek levágták a szakállát (2Sám 10,4), pl. ha a győztes meg akarta alázni a legyőzöttet (Ézs 7,20; 15,2). Ha valaki önkezével vágta le, vagy tépte meg a szakállát, akkor ezzel a bánatát, fájdalmát, gyászát kívánta kifejezni (Ezsd 9,3; Jer 48,37; Ez 5,1). Már a szakáll ápolásának elhanyagolása, esetleg eltakarása is a szégyent, ill. gyászt fejezte ki (Mik 3,7; Ez 24,17; 2Sám 19,25).
Mivel az izráeliek rendkívül büszkék voltak szakállukra, nem elégedtek meg azzal, hogy hosszúra növesztették, hanem ápolás céljából olajjal bekenték (Zsolt 133,2) és gyakran be is fonták. A korabeli ábrázolásokon a sémitákat onnan lehetett felismerni, hogy szakálluk hegyes, gyakorta előrehajló, az asszíroké és a babilóniaké viszont bodorított és sokszor be is volt fonva.
Az, hogy köszönés alkalmával jobb kezükkel megfogták a másik szakállát és megcsókolták, a barátság kifejezése és jele volt (2Sám 20,9).
A LEPRÁSnak el kellett takarnia a bajuszát (3Móz 13,45), de ha meggyógyult, akkor testének többi szőrzetével egyetemben le kellett azt borotválnia (3Móz 14,9).
Az állatok közül a B egyedül az oroszlánt említi meg, hogy van szakálla (1Sám 17,35).
SzL
