Erény
Erény A g. idealista embertan olyan alapfogalma, mely az ember erkölcsi minőségére vonatkozik.
1. A g. areté = erény szó ősi indogermán gyökből, az »ar-«, ill. az »ari-« tőből ered. Innen származnak olyan szavak, mint pl. az areszkó = »tetszeni« ige, az aresztosz = »tetsző« melléknév, az ariszton = »a legjobb« felsőfokú melléknév. Az areté eredetileg egy tárggyal vagy személlyel összefüggő minőséget jelentett, amit az is bizonyít, hogy az arariszkó ige annyit jelent, mint: összekapcsolni. A korai g. nyelvben bárminek vagy bárkinek (tárgyaknak, állatoknak, embereknek és isteneknek) a tulajdonságait, képességeit nevezték így. Ha emberre vonatkoztatták, akkor annak testi-szellemi minőségére (pl. férfiak bátorságára, asszonyok szépségére) értették. Másodlagos értelemben jelentése: szerencse és dicsőség. Szókratész filozófiájában mindig erkölcsi értéket képviselt az areté. Platón négyféle erényt ismert el, ezek: a bölcsesség, bátorság, mérséklet és igazságosság. Arisztotelész megkülönböztette az erkölcsi-gyakorlati erényeket (bátorság, mérséklet, bölcsesség) az elméleti-értelmi erényektől (belátás, bölcsesség, tudomány, művészet). Ő a két szélsőség közt a középen elhelyezkedő tulajdonságokat tekintette erényeknek.
2. Az ÓSZ-nek nincs a g. areté = erény szónak megfelelő kifejezése. A LXX-ban mindössze két h. szót fordítanak areté-vel: a töhillah-ot, mely Isten dicsőséges tetteire vonatkozik (Ézs 42,8.12; 43,21; 63,7), és a hód-ot, aminek a jelentése: fenség. A qumráni közösségnek is megvolt a maga erénytana, amit a jó és rossz tulajdonságok éles szembeállításával fejtettek ki.
3. Az ÚSZ-ben 5 helyen fordul elő az »erény« kifejezés. Az 1Pt 2,9 és 2Pt 1,3 isteni tulajdonságként használja. Mivel az előbbi hely nem más, mint idézet Ézs 43,21-ből a g. LXX szöveg alapján, ezért - akárcsak eredeti helyén - Isten dicsőséges tetteire vonatkozik, melyeket Isten népe magasztal. Viszont a 2Pt 1,3k már inkább a g. gondolkodást használja föl mondanivalója kifejtése során. Itt az isteni tökéletességre vonatkozik, amely hatalma és dicsősége megnyilvánulásaival megajándékozhatja gazdagon az embereket, annyira, hogy végül azok is részeseivé lesznek a tökéletesség isteni erényének (vö. Mt 5,48). Ennek a B-i gondolatnak a hátterében az a g. (pogány) képzet áll, hogy az isteni és emberi természet rokon (vö. ApCsel 17,28).
Emberi erényről szól viszont a Fil 4,8 és a 2Pt 1,5. Mindkét helyen az areté szó egy erénykatalógus (lista) egyik tagjaként szerepel, mindkét lista sok párhuzamot mutat bizonyos g. erénykatalógusokkal. Ha az erénylistákban a szorosan vett »erény«, azaz az areté, a többitől eltérő értelmét keressük, akkor ezt a keresztyének átfogó értelemben vett helyes magatartásában találjuk meg.
3. Mi a kapcsolat a g. erényideál és az ÚSZ-i erénytan között?
a) Történetileg azt kell megállapítanunk, hogy a fiatal pogánykeresztyén gyülekezetek erkölcstanára (etikájára) többféle tényező hatott. Egyik ezek közül az ÓSZ, különösen a Tízparancsolat erkölcsi tanítása. Míg a pogánykeresztyénség az ÓSZ kultuszi-rituális törvényeit nem vette át, addig erkölcsi tanításait a Nagy Parancsolat, a szeretet kettős-egy törvénye (Mk 12,28-34) értelmében: igen. Nagyon fontos volt ezenkívül mindaz az erkölcsi tanítás, amit Jézus mondott és az ősi keresztyén hagyományozás megőrzött. Sokszor hivatkoznak az egyes apostoli iratok Jézusra, az »Úr«-ra, mint legfőbb és mindent eldöntő tekintélyre erkölcsi kérdésekben (pl. 1Kor 7,10). A harmadik terület, ahonnan az apostoli korban a pogánykeresztyén gyülekezetek erkölcsi mintájukat vették, a g., főként a sztoikus bölcselet által befolyásolt erénytanok és erénykatalógusok.
b) Ha azt vizsgáljuk, hogy miben hasonlít az ÚSZ-i erkölcsi tanítás és a g.-sztoikus erénytan, akkor először azt kell kiemelnünk, hogy némely ÚSZ-i erénykatalógus csaknem ugyanazokat a jó tulajdonságokat sorolja fel, amelyek a pogány környezet legnemesebb erkölcsi fejtegetéseiben is szerepelnek. A fiatal pogánykeresztyénség a »jó« gyakorlásában nem akart pogány környezetétől elmaradni, lényeges különbségek, mint látni fogjuk, így is maradtak köztük. Amikor tehát Pál a jóról (Róm 12,9), igazról, tiszteletre méltóról és szeretetre méltóról (Fil 4,8) ír, melyre a keresztyéneknek törekedniük kell, akkor pogány erénykatalógusok anyagából is merít. Mégis lényeges a különbség. Először is az őskeresztyénség az »erényeket« nem az ember természetes lelki harmóniájából vagy erkölcséből vezeti le, mint Platón, hanem az isteni Lélek kegyelmi ajándékának, gyümölcsének tartja (Gal 5,22). Másodszor az ÚSZ-i iratok nem veszik át a 4 főerény sémáját (mint a középkori teológia), hanem az összes erényt alárendeli a szeretetnek (Gal 5,22; Ef 4,32-5,2; Kol 3,12), illetőleg a hitnek (Ef 4,2k; 2Pt 1,5).
c) Az ÚSZ-i erénytan tartalmi vizsgálata. Ebben az segít, ha az erénnyel összefüggésben említett jellembeli és lelki tulajdonságokat tekintjük át és azok közelebbi meghatározására törekszünk. Ilyen a jogi eredetű »feddhetetlen« = anegklétosz jelző, ez olyan valakit jelöl, akit nem lehet bíróság előtt váddal illetni. Van a »feddhetetlenség«-re egy másik g. szó is, amit az ÚSZ használ (amemptosz), de itt hiányzik a jogi háttér, inkább indulati jellegű. A »mocsoktalan« (amiantosz) és »szeplőtelen, folt nélküli« (aszpilosz) jelzők az ÓSZ-i istentiszteleti nyelvből erednek, s eredetileg az áldozati állatok hibátlanságára vonatkoztak. A »hibátlan« (amómosz) szónak viszont kezdettől erkölcsi értelme volt. Mindez nem véletlen. Azt mutatja, hogy az apostoli erkölcsi tanításban ott munkálkodott az a törekvés, hogy a keresztyének élete törvényes, az emberi igazságérzetet nem sértő, a társadalomban és annak jogi szervezeteiben elismerten tiszteletre méltó legyen. De hatott a másik gondolat is, hogy a keresztyén ember egész valójával szentelje magát Istennek, feleljen Krisztus áldozatára a maga élete erkölcsi odaszánásával (pl. Róm 12,1-2). Szépen foglalja össze Pál intelme a Fil 4,8-ban: »ami igaz, ami tisztességes, ami igazságos, ami tiszta, ami kedves, ami jó hírű, ha valami nemes (itt szerepel az areté szó!) és dicséretes, azt vegyétek figyelembe!« Pál itt az ÓSZ és a g. erkölcstan legszebb hagyományait egyesíti a keresztyén teológia keretében! Ez több annál, mintha az apostol a minden erkölcsös ember által elfogadott mércéket néhány sajátosan keresztyén szemponttal megindokolta volna. Hiszen Pál tudatosan ellentmond nem egy helyen a »világ« mércéjének, etikai normáinak vagy gyakorlatának (Róm 12,2; 1Kor 5,12k). Nem akar a világtól elszakadni, abból kimenni (1Kor 5,9kk), de tudatos elszakadásra inti a gyülekezetet a pogány megrögzött bűnöktől (1Thessz 4,5; Fil 2,5).
Így aztán akkor járunk közel az igazsághoz - éppen Pál nyomában -, ha a nem-keresztyén és a keresztyén erénytan kapcsolatát vizsgálva három dolgot figyelünk meg: 1. bizonyos g. sztoikus erény-gondolatok átvételét, 2. az átvett dolgok alapos kiválogatását sajátos keresztyén szempontok szerint, végül 3. bizonyos átvett gondolatok átalakítását a keresztyén élet és erkölcs összefüggéseiben. Jó példa az utóbbira az alázatosság (tapeinofroszüné), ami a hellén-római világban általában idegen, a sztoikusoknál egyenesen bűn volt, Pálnál viszont olyan keresztyén erény, ami egyenesen Krisztus önmaga megüresítéséből és megalázásából következik (Fil 2,8).
BJ
