Emberölés
Emberölés Egy másik ember életének a kioltása, tekintet nélkül arra, hogy milyen indítóokból, milyen céllal, eszközzel, miféle körülmények között, milyen módon, szándékosan, előre kitervelten, kegyetlenül, számításból, vagy gondatlanságból, esetleg önvédelemből történik.
Az egész B arról tesz bizonyságot hogy Isten az emberölést a legsúlyosabb ítéletre méltó bűnnek tartja, azért tiltja (2Móz 20,13; 21,12; 3Móz 24,17; 5Móz 17,2-7; Mt 5,21). Istennek erre abszolút joga van, mert ő az élet kizárólagos birtokosa, egyedül Neki van élete önmagában, ő az élet egyedüli forrása (Zsolt 36,10; Jn 1,4; Jel 4,11). Egyedül Istennek van hatalma életet adni, s azzal rendelkezni (5Móz 32,29; Zsolt 90,3; 104,29-30). Egyedül Neki van joga az ember életének elvételére. Ha valaki mégis embert öl, attól Isten számon kéri a vétkét (1Móz 9,5-6; 47,19; 1Sám 2,6; Jób 10,12; 12,10; Zsolt 31,16; 102,25; Péld 5,21; 8,35; Ézs 45,5; Jak 4,12).
Isten szereti az embert, népét és a népeket, ezért azt akarja, hogy az emberek és népek is szeressék az életet és annak megtartására törekedjenek (1Móz 1,28; 2,17-18; 9,7; 3Móz 19,18; 5Móz 4,37; 7,8; 23,5k; 30,15; 33,3; Mt 22,39). Aki embert öl, Isten ellen vét, s méltó az ítéletre (1Móz 9,5-6; Mt 5,22; 26,52; Jel 13,10). Isten a Fiát is azért küldte e világba, hogy az ember el ne vesszen, hanem örökre megtartassék. Jézus gyógyította azokat, akiknek az életét betegség fenyegette, majd az életét adta váltságul a világ életéért (Mt 4,23; 10,1; 12,10; Mk 3,15; Lk 5,17; 10,9; Ján 3,15-16; 5,24).
Az emberölés bűne már a történelem kezdetén megszületett, s azóta beárnyékolja az ember sorsát. Isten az első emberölés után nyomban kijelentette, hogy az ártatlanul kiontott vér az égre kiált (1Móz 4,1-8; 4,10; Jób 24,14; Ézs 1,15; 59,3; Ez 22,4; Hós 4,2; Mt 15,4; 15,19; Jn 8,44; ApCsel 3,14; 9,1; Róm 1,29).
Az emberölés véres sorából messze kiemelkedik a golgotai Kereszt, amelyen a názáreti Jézust feszítették meg bűnös kezek (Mt 27; Mk 15; Lk 23; Jn 19; ApCsel 2,23; 4,10).
Az ÓSZ népének adott mózesi törvények egyértelműen halálos bűnnek ítélték az emberölést, mégis voltak esetek, amelyekben kivételes elbánás járt az embert ölő bűnösnek. Ha valaki akaratán kívül, tévedésből ölt meg egy embert, akit egyébként nem gyűlölt, valamelyik menedékvárosban menedéket kereshetett magának, ahová a vérbosszú nem követhette; felette az ott élő gyülekezet, mint pártatlan bíróság ítélkezett (4Móz 35,11-15; Józs 20,2-9). Ugyancsak kivételesen kellett eljárni azzal szemben is, aki embert ölt, de vétkét éjszaka, önvédelemből követte el. Ha ezt igazolni tudta, felmentették (2Móz 22,2).
Az ÚSZ-i korban Jézus álláspontja a mértékadó az emberölés megítélésében: ő ezt a bűnt teljes mélységében mérte fel, s nemcsak a tettlegesen elkövetett emberölést, hanem a haragot is ugyanolyan bűnnek ítélte (Mt 5,21-22). János apostol pedig a gyűlölködőt nevezte embergyilkosnak (1Jn 3,15).
Nem minősül emberölésnek, ha az Isten által a gonoszság megbüntetésére rendelt felső hatalmasság hajt végre halálos ítéletet (3Móz 20,1-18; Róm 13,3-4; 1Pt 2,13). Hasonlóképpen más elbírálás alá esik, s nem emberölés, ha ellenség vagy lázadó elleni harcban történik emberölés (Bír 1,25; 7,25; 15,15; 16,30; 1Sám 17,49-50; 2Sám 18,15). De az öngyilkosság emberölés (1Sám 31,4; 2Sám 17,23; Mt 27,5).
Külön említi a B azokat, akiket Isten beszédéért és a bizonyságtételért öltek meg, s akiknek panasza Isten igazságos ítéletét sürgeti (Jel 6,9-10). Amíg azonban az utolsó ítélet napja nem érkezik el, addig a megtérő bűnösök akár az emberölés bűnére is bűnbocsátó kegyelmet nyerhetnek, ha bűnbánattal és hittel Jézus Krisztus bűntörlő áldozatában keresnek menedéket. Akik idejében keresik, meg is találják (Ez 18,32; 31,11; 1Tim 2,4; Tit 2,11-12; 1Jn 2,2).
