Emberi parancsolat
Emberi parancsolat Parancsolatok adására Istennek kizárólagos joga van, mivel az emberi élet egész területén egyedül szuverén Úr. Rajta kívül csak azok adhatnak emberi parancsolatokat, akiket Ő arra elhívással, szolgálatába állítással felhatalmaz. Ilyen közvetett parancsolási joguk van a nép vezetőinek (2Móz 3,10; Józs 1,2; Jn 19,11; Róm 13; 1Pt 2,13), a prófétáknak (1Sám 8,22; 2Sám 5,2 stb) az apostoloknak (Róm 6,19; 1Kor 2,4; 2Kor 13,10; 1Tim 1,18-20), a katonai feljebbvalóknak (Mt 8,9) a szülőknek (5Móz 6,6-7; Péld 13,24; 29,15; Kol 3,21; Ef 6,4). Az ilyen emberi parancsok adására kapott joghoz azonban az a felelősség is hozzátartozik, amellyel minden parancsot adó elöljárójának, végső fokon magának Istennek tartozik (Dán 6,3; Mt 12,36; Lk 16,2; Róm 14,22; Zsid 13,17).
Meg kell különböztetni ezektől az olyan emberi parancsolatokat, amelyeket egyházi vagy világi elöljárók Isten akaratával ellentétesen önkényesen, kegyetlenségből, a test vagy a lélek veszedelmére adnak. Olyan esetekben Istennek kell inkább engedelmeskedni, mint embernek (1Sám 19,9.14-15; Dán 3,12.18; Kol 2,22-23; Tit 1,14; ApCsel 5,29).
