Ellenség
Ellenség Olyan egyén vagy csoport, mely egy másikkal szemben áll, azzal ellentétes érdekű, érzületű, annak ártalmára, kárára, esetleg megsemmisítésére törekszik. Az ÓSZ-ben: 'ójéb. Mintegy 250-szer fordul elő, főként a történeti könyvekben és a Zsolt-ban. Az ÚSZ-ben: ekhthrosz, kb. 30-szor fordul elő.
1. Az ÓSZ-ben
a) Izráel külső ellenségei
A honfoglaló Izráel és a Kánaán földjén lakó népek (hettita, kánaáni, emóri, girgázi, perizzi, hivvi és jebuszi) alapvetően ellenségek voltak (2Móz 3,8b; 5Móz 7,1; Józs 9,1-2; Neh 9,8). Ezeken a népeken kívül különösen sok harca volt Izráelnek a midjániakkal (Bír 6,2.14; 13,1), majd pedig a filiszteusokkal (1Sám 4,1-2; 7,11). Később az amálekieket semmisítette meg SAUL király (1Sám 15,3). Az említett népekre már mint legyőzött ellenségekre tekintettek vissza a szentírók (Józs 24,11). A környező kisebb népek közül hol rendezett kapcsolatban, hol meg ellenségeskedésben éltek a móábiakkal (5Móz 2,9; 1Sám 14,47; Jer 40,11), edómiakkal (4Móz 20,14-21; 1Sám 14,47; Zsolt 137,7) és ammóniakkal, akik közül némelyeket hosszabb-rövidebb időre vazallusaikká is tettek (2Sám 8,2.12; 1Krón 18,2.11; 2Krón 26,8; 27,5; 5Móz 2,19; Bír 3,13; 1Sám 11,1-11; 2Sám 10,2kk).
b) A kegyesek személyes ellenségei
Különösen a Zsolt-ban találkozunk azzal a gondolattal, hogy az igazán istenfélő kegyeseknek sok ellensége, csúfolója akad saját népe közt (Zsolt 3,2.8; 6,11; 17,9; 41,6): a »bűnösök« vagy »gonoszok«, az etikai értelemben vett »istentelenek«. Ezeket ellenséges hadsereghez (Zsolt 3,7), vadászokhoz vagy halászokhoz (Zsolt 9,16; 31,5), vadállatokhoz (Zsolt 7,3; 22,13) hasonlítja. A kegyesek Istentől kérik az ellenségeik kezéből való szabadulást (Zsolt 4,2; 22,20) vagy ellenségeik megszégyenülését (Zsolt 3,8b), Istennek adnak hálát a már tapasztalt szabadításért (Zsolt 23,5). Nem gyakorolnak önbíráskodást ellenségeikkel szemben.
c) Isten ellenségei
Az Úr Izráel ellenségeinek ellensége (2Móz 23,22; Bír 5,3; 2Krón 20,29; Náh 3,5). Ábrahám áldóit megáldja, átkozóit megátkozza (1Móz 12,3). Izráel leverettetése ellenségei által Isten nevére hozna gyalázatot (Józs 7,8-9). Ezért Isten maga harcol népéért és ad annak szabadulást ellenségei kezéből (2Móz 15,1-6; Bír 6,8-9; 1Sám 30,23b; 2Sám 22,41; Ézs 30,31). Másfelől az engedetlen Izráelt Isten ellenségei kezébe adja (Bír 2,14-15; 2Krón 25,8; Jer 21,7; Ez 23,24). Ilyenkor maga Isten válik Izráel ellenségévé (Ézs 1,24; JSir 2,5; Hós 5,14-15), felhasznál ellene más népeket (Ézs 10,5). Félelmetes dolog Isten kezébe esni (Jób 13,24; 19,11; 33,10). Pedig az engedetlen ember Isten ellenségévé lesz (2Móz 20,5b; 5Móz 5,8-10; 7,9-10).
d) Magatartás az ellenséggel szemben
Találkozunk az ellenséges népek gyűlöletével, a velük szemben való bosszúval vagy kárörömmel (Náh 3,19; Abd 15b; Eszt 9,1.5). Erősebb azonban az ellenség iránti megértés, méltányosság gondolata, mégpedig mind az egyéni, mind a kollektív ellenséggel szemben (2Móz 23,4-5; 4Móz 35,23-25). Az igazságossághoz tartozik a gonoszt jóval viszonozni (1Sám 24,17-19). Az igaz Jób sohasem örült ellenségei kárán (Jób 31,29). A bölcsességirodalom kifejezetten tiltja a kárörömöt és az ellenséggel szembeni jócselekedeteket ajánlja (Péld 24,17; 25,21). Ruth és Jón más népek megértésére tanít (Ruth 2,11-12; Jón 3,10; 4,11). Isten világuralma következtében minden nép az ő népe és ezért a népek közti megértést kell munkálni (Ézs 19,24-25; 55,5; Jer 29,7).
e) Ígéret az ellenségeskedés nélküli világról
A nagy ítéletek után Isten uralma megszünteti az ellenségeskedést a természetben (Ézs 11,6-9) és a történelemben, »nép a népre kardot nem emel« (Mik 4,3-4).
2. Az ÚSZ-ben
a) Jézus példázatai a köznapi élet anyagát használják fel Isten országa jellemzésére, ezért azokban többször olvashatunk ellenségekről (Mt 13,25.28; Lk 19,27). Jeruzsálemet az ellenség fogja körülvenni (Lk 19,43) büntetésként. Szól az üdvígéret arról, hogy a nép megszabadulva ellenségeitől, félelem nélkül szolgál majd Istennek (Lk 1,71.74).
b) A »természeti« ember ellensége Istennek (Róm 5,10), hiszen a »test törekvése« és a »világ barátsága« irányítja, ami »ellenségeskedés Istennel« (Jak 4,4), akinek nem tudja magát alávetni (Róm 8,6-8). Az Istentől elidegenedett ember Teremtőjével szemben ellenséges gondolkodású (Kol 1,21). Isten azonban megbékéltetést szerzett Krisztus által, aki meghalt értünk, mikor még ellenségei voltunk (Róm 5,8; Lk 23,34). Az ev megbékélésre hív Istennel (2Kor 5,20) és egymással (Ef 2,16-18).
c) Jézus fontos tanítása az ellenség szeretete (Mt 5,43-44; Lk 6,27-35), ami a felebarát szeretete régi parancsának újraértelmezése és határtalan kiterjesztése volt. Az ellenség szeretete nincs tekintettel az emberi szempontok szerinti elválasztó tényezőkre (Lk 10,25-37). Alapja a mennyei Atya, aki egyaránt felhozza a Napot jókra és gonoszokra (Mt 5,45; Lk 6,35). A megbocsátás készsége az egyetlen előfeltétele a bűnbocsánat elnyerésének (Mt 6,12). Jézus a kereszten kínzóinak kért bocsánatot az Atyától (Lk 23,34). Az apostoli tanítás hangsúlyozza az ellenség szeretetét, az ÓSZ-re és Jézus szavaira hivatkozva (Róm 12,17-21).
d) Szó esik az ÚSZ-ben az ev ellenségeiről. Ilyen volt az álpróféta Barjézus (ApCsel 13,10). Pál szól azokról, akik »Krisztus keresztjének ellenségei« (Fil 3,18). Ő tapasztalta, hogy valahányszor »kapu nyílott« előtte, annyiszor támadtak ellenfelei (1Kor 16,9).
Sok támadás érte a fiatal keresztyénség missziói munkáját (ApCsel 4,3; 5,18; 7,54-60; 8,1.3; 13,45; 14,2.5.19; 16,20-23; 17,8.13; 18,12; 19,29; 21,27-30) és a már megalakult gyülekezeteket (Jel 2,10.13). Sokszor a legközvetlenebb hozzátartozók váltak ellenséggé (Mt 10,36). Az apostolok türelemre, megbocsátásra, áldásmondásra serkentik azokat, akiket keresztyén voltuk miatt támadás ér, meg arra, hogy magatartásukkal ne adjanak okot rágalmakra (1Pt 3,9-14).
e) Van a keresztyén gyülekezetekben is ellenségeskedés, mert tagjai gyarló emberek. Ebbe az állapotba azonban nem szabad belenyugodni, keresni kell a megbékülés útját (Mt 18,15; 1Kor 6,1; Ef 4,31; Fil 4,2; 1Thessz 5,15; 2Thessz 3,14-15). A gyülekezetekben folyó harcok az önző indulatokból fakadnak (Jak 3,16; 4,1-4).
f) A gyülekezet valódi ellenségei nem emberek, hanem gonosz szellemi erők. A Sátán »az ellenség«, aki a búza közé is konkolyt vet (Mt 13,28), aki hazugság Atyja és embergyilkos (Jn 8,44), akivel szemben Jézus hatalmat ad tanítványainak (Lk 10,19). Ezért a keresztyéneknek meg kell állniuk az ördöggel szemben (Ef 6,10-20). Isten legyőzi a gonoszt (Róm 16,20; Jel 20,10). Krisztus lábai zsámolyává teszi ellenségeit (Zsolt 110,1; Mt 22,44; ApCsel 2,34-36; Zsid 10,13). Pál apostol a halált nevezi »utolsó ellenségnek« (1Kor 15,26). A végső időkben Krisztus Isten uralma alá vet - önmagával együtt - mindent, így ellenség nem lesz, hanem Isten lesz minden mindenekben (1Kor 15,28). A keresztyén gyülekezet ezért munkálkodik.
BJ
