Elfeled, elfelejt, elfeledkezik
Elfeled, elfelejt, elfeledkezik A felejtés az egyszer megszerzett ismeretnek, tudásnak szándékos, vagy az akarattól független elvesztése. Az emberi természethez a bűn miatt hozzátartozik. Különösen Isten jótéteményeit és ajándékait feledi el könnyen az ember. Ez pedig Isten értékelése szerint azt jelenti, hogy Róla, az Úrról feledkezik el (5Móz 32,18; Bír 3.7; Zsolt 78,7.11; 106,13; Ézs 17,10; 51,13; Jer 2,32; 3,21; 13,25; Ez 23,35; Hós 8,14; 13,6). Könnyen elfelejti az ember Isten parancsait, rendeléseit is. Pedig maga is tudja, hogy az ilyen irányú emlékezés különösen kedves az Úr előtt (5Móz 26,13; Zsolt 119,93.141; Jak 1,24k).
A feledés háládatlansághoz vezet, méltóvá teszi az embert arra, hogy elfeledkezzen róla az Isten. Ő azonban nem feledékeny. Annak, aki egyetlen verébről sem feledkezik meg, feltétlen gondja van népe elesettjeire, nyomorultjaira (Zsolt 9,13; 9,19; Ézs 49,15). Ez akkor is igaz, ha az ember olykor úgy érzi, hogy Isten megfeledkezett róla (Zsolt 13,2; 42,10; 44,25; 74,23; 77,10; Ézs 49,14; JSir 5,20). Ő Úr, akinek emlékezetéből sem a jó, sem a rossz nem eshet ki (Ám 8,7; Zsid 6,10). Az ő Úr volta kizárja azt is, hogy neki az ember feledékenysége ártson. Sokkal inkább az ember számára jelent veszélyt a feledés (Zsolt 50,22; Zsid 12,5; 2Pt 1,9).
Az, hogy a feledés háládatlanságba visz és egyébként is veszélyt jelent, nem eredményezheti a múlt dolgaihoz való ragaszkodást. A nem emlékezés, a feledni nem tudás Izráelt Isten ellen zúgolódóvá tette (2Móz 16,3). Igaza van Pálnak, amikor a jövő érdekében a múltat feledni akarja (Fil 3,13k).
Jótékony formája a feledésnek az, amikor Isten az ember bűneire nem emlékezik (Ld. BŰNBOCSÁNAT; Ézs 43,25; Jer 31,34). Krisztus szerint az ember ebben nemcsak követheti, hanem kell is hogy kövesse az Istent (Mt 6,12.14; Lk 11,4).
KI
