Svéd nyelv,
Svéd nyelv, az északi germán nyelvekhez tartozik, amelyek közt a dán nyelvvel együtt a keleti ágat alkotja. A legrégibb S. nem különbözik a többi északi nyelvágtól. Jellemző képet a S.-ről csak a XIII., XIV. és XV. sz.-beli terjedelmes irodalom ád. Az ó-S., amint e korszak nyelvét nevezni szokás, megkülönböztetésül a reformáció óta fejlődő új S.-től, az ó-norvég-izlandi nyelvvel összehasonlítva hangbeli, grammatikai, szótári szempontból, eleinte csekély különbséget mutat. Csakhamar azonban külső hatások következtében a nyelv őseredeti alakja mindinkább elváltozik. A kereszténység felvétele (1050 után) és ez által a latin nyelv ismerete a szókincset formai és tartalmi tekintetben egyaránt gyarapította. Ugyanekkor váltották fel az eladdig főleg a köveken való feliratoknál használatos runairást a latin betük, ami szintén nagy jelentőségü volt a hangjelölésre. Még jobban változott a nyelv, midőn a XIII. sz. közepe óta a német keleti-tengeri partvidékekkel való sűrü érintkezés révén a német, s a XIV. sz. vége óta a kalmari unió következtében a dán nyelv fokról fokra az elvadulásnak bizonyos állapotába jutott, amely tetőpontját a XVI. század első felében érte el. Ez volt az átmenet az új S.-hez. Alakulására za új francia nyelv mellett a dán és a német voltak jelentékeny hatással. Viszont igen üdvös eredménynyel jártak a nyelv tisztítására vonatkozó törekvések, amelyeket bibliiai fordításaik révén főleg Andreä Lőrinc, Petri testvérek, a XVII. sz.-ban Stjernhjelm, a XVIII. sz.-ban Dalin, sőt az ország királyai, I. Vasa Gusztávtól II. Gusztáv Adolfig, nagyban előmozdítottak. Hozzájárult a nyelv fejlesztéséhez a gótok társaságától felvirágoztatott nemzeti irodalom is. Mindez, valamint a nyelvnek grammatikai szempontból való vizsgálata oda hatottak, hogy a nyelv ismét eredeti természetének megfelelő fejlődésnek indult, amely a XVIII. sz. kezdete óta magas fokot ért el.
Ama mintegy husz dialektus közül, amelyeken a S.-et beszélik és amelyek közt néhányan már a XIII. sz.-ban tartományi törvéyneket szereztek, a Svearikeben (azaz a Mälar-tó melletti országokban) járatosakon kívűl, amelyekből a mostanában beszélt irodalmi nyelv származott, a Dalarne-tartományban és a Gottland-szigeten járatos dialektusok említendők. Mind e két dialektus ódon bélyeget visel. A S. grammatikáját, melyet régebben Buraeus (1636), Fryxell (1824, 13. kiad. 1865), Euberg (akinek névtelenül megjelent nyelvtanát a svéd akadémia adta ki, 1836) irtak meg először, a mai nyelvtudománynak megfelelőleg Rydquist (Svenska sprakets lagar, 1-6. köt., Stockholm 1850-83), Södervall (Hufvudepokerna af svenska spraklära, u. o. 1875) dolgozták ki. A hangtannal főleg Kock A. foglalkozott: Studier öfver fornsvensk ljudlära (2 köt., Lund 1882-86) és Sprakhistoriska undersökningar om svensk akcent (2 köt., u. o. 1878-85) címü műveiben. A S. történetét a XVII. sz.-ig Petersen irta meg Det Danske, Norske og Svenske Sprog Historie (2 köt., Kopenhága 1830) címü művében, újabban pedig Noreen De nordiska spraket-ja (Stockholm 1850-1853) és Rietz Svensk dialektlexikon-ja (Malmö 1867). Egy nagy, Grimmet utánzó szótárat a svéd akadémia ad ki: Ordbok öfver svenska spraket (Lund 1893-tól); kitünő etimologiai munkát Etymologisk svensk ordbok címen Tamm (Stockholm 1890) adott. A gyakorlati használatra legjobb Hoppe szótára (u. o. 1892); jó német nyelvü svéd grammatika a Poestioné (Bécs és Lipcse). A régi S. szótárat Sädervall (1884 óta) adja ki; a törvények szókincsét Schlychter: ordbok til samlingen af Sveriges gamla lagar (Lund 1887) címü műve tartalmazza. L. még Svéd irodalom.
