Sertésvész,
Sertésvész, sertés kolera (pneumo-enteritis suum), fertőző betegség, melyet Amerikában már 1833 óta ismernek s innen Európába is behurcolták. Először Angliában (1862) lépett fel, később Hollandiában, Németországban, Dániában és Franciaorzságban mutatkozott és azóta nagy mértékben elterjedt egész Európában. Magyarországon 1890 óta szórványosan fordult elő. 1895 elején járványos jelleget öltve, több mint 400 000 sertés betegedett meg és mintegy 337 000 elhullott. 1896. enyhült a járvány s kevésbbé rosszindulatu alakban mutatkozva, kevesebb számu megbetegedést és elhullást okozott. A S. előidézője rövid, de aránylag vaskos, pálcikaalaku baktérium, mely a betegek szerveiben és váladékaiban mindig megtalálható. Természetes úton főleg a tápcsatornán jut be a fertőző anyag, ami könnyen történhetik, mert a betegektől eredő ürülék és váladék nagy mennyiségben tartalmazza; az eleség vagy viz, ha ilyen anyagokkal szennyezett, közvetíti a baktériumok bejutását. Történhetik fertőzés a tüdőn, illetleg a légutakon is, ha a levegővel együtt a S. baktériumai is beleheltetnek, sőt a bör felületes folytonossághiányain át is. Lappangási ideje mintegy 2-3 hét, csak kivételesen tör ki a betegség 5-6 nappal a fertőzés után. A S. rendesen hirtelen lép fel, étvágytalansággal, nagy foku bágyadtsággal és magas lázzal kezdődik. A beteg félrehúzódik, sokat fekszik, nehezebben lélekzik, gyakran sántít. Később alig képes lábra állni, járás közben ingadozik, sőt összeesik. A vékonyabb bőrrészleteken, főképen a füleken, nyakon, a combok belső felületén és a hason vörös foltok mutatkoznak, vagy pedig kiterjedt vörösödés látható. Azonkivül, ha a tüdő megbetegszik, a nehéz lélekzés mindinkább fokozódik. Görcsös köhögés hallgató időnként. Egyes esetekben bőséges orrfolyás mutatkozik, amely sűrü nyálkás, vagy gennyes kinézésü. A betegség vége felé a sertés állandóan fekszik, tátott szájjal, szuszogva és hörögve lélekzik. Az emésztő szervek megbetegedésére az étvágytalanságon kivül a hányás és hasmenés utal, amely jelenségek sokszor már a betegség kezdetén előtérbe lépnek. A kihányt anyag sárgás szinü és nyálkás összeállásu; a bélürülék pedig híg, zöldes szinü, gyakran vércsíkokkal kevert. Ilyenkor az állat ereje rohamosan hanyatlik és a lesoványodás gyorsan bekövetkezik. Heveny esetekben 1-2 nap alatt elpusztulhat az állat, máskor hosszabb ideig, 5-8 napig elhúzódik a betegség. Sőt vannak egészen idült jellegü esetek is, amikor 1-2 hónapig eltart az és az állatok úgyszólva végkimerülésben pusztulnak el.
Gyógyítás céljából első sorban lázellenes szerek alkalmazhatók. A tüdő és mellhártya gyuladása ellen csípős bedörzsölések, továbbá kátránygőz, esetleg karbol- és vizgőz beleheltetése és köptető szerek alkalmazása ajánlható. A bélcsatorna megbetegedése esetén eleinte hashajtó, később fertőtlenítő és hasmenést csillapító szerek használata indokolt. Az orvoslás eredménye nagyon bizonytalan. Sikeresen csak a gyorsan alkalmazott és következetes óvóintézkedésekkel küzdhetünk a S. ellen. Megbizható védőojtást ez ideig még nem sikerült megállapítani. Legújabban a betegségen átment sertések vérsavójával végeznek ojtási kisérleteket, melyek eredménynyel kecsegtetnek. A S. a földmívelésügyi minisztériumnak 1895-ik évi 36 500. számu rendelete értelmében a hivatalból jelentendő betegségek közé tartozik.
