Légköri fénytünemények,
Légköri fénytünemények, ama fénytünemények, melyek földünk légkörének a benne tovább terjedő fényre való hatásából származnak. A legfontosabb L.-ek a következők: Asztronomiai refrakció. A légkör sűrüsége felfelé csökken, a csillagokból jövő fénysugár tehát a légkörön áthaladva folyton kisebb sűrüségü rétegből nagyobb sűrüségübe jut, minek következtében folytonos törést szenved. Ezért a fénysugár a légkörben nem egyenes, hanem görbe vonal, mely konkav oldalát a föld felé fordítja. Az észlelő azonban a csillagot a fénysugár utolsó darabjának érintője irányában, tehát magasabban látja, mint a csillag tényleg van, amint az az 1. ábrában
1. ábra.
egyszerüen látható: E a csillag, EA a fénysugár útja, az A-ban lévő észlelőig, ki az E csillagot az AE' érintő irányában, tehát É'-ben látja. Pontos csillagászati megfigyeléseknél eme körülmény tekintetbe veendő. Minél alacsonyabban áll a csillag, annál nagyobb a refrakció; ha a zenitben van, akkor zérus. - Terresztrikus refrakció. Földi tárgyból kiinduló fénysugár is hasonló módosítást szenvedhet. Ha az alsó légrétegek sűrübbek, akkor a messzefekvő tárgyakat magasabban látjuk. Ily módon lehetséges, hogy a horizont alatt fekvő tárgyak láthatókká lesznek. Ha ellenben az alsó légrétegek ritkábbak, a tárgyat alacsonyabban látjuk; sőt ha a sűrüségváltozás nagy, akkor lehetséges, hogy a magasabb légrétegeken át a tárgyat a saját helyén látjuk, mig az alacsonyabb légrétegeken áthaladt fénysugár oly jelentékeny irányváltozást szenved, hogy a tárgy alatt annak fordított képe is megjelenik. Eme jelenség klasszikus hazája Egyiptom. A sík homokos talaj napal nagy mértékben felmelegszik s vele együtt a hozzá közelre fekvő alsó légrétegek, melyek nek sűrüsége ily módon a magasabb rétegekénél kisebb lesz. A rajta áthaladó fénysugár folytonos törést szenved, alakja oly görbe vonal lesz, mely konvex oldalát fordítja a föld felé, amint a a 2. ábrán
2. ábra
látható, mely a jelenség keletkezését könnyen érthetőleg magyarázza. A magyar Alföldön észlelhető délibáb (l. o.) is ily módon magyarázható. - Szivárvány látható akkor, ha előttünk felhő van, melyből eső esik, mögöttünk pedig a Nap. A szivárvány középpontja, az észlelő és a Nap egy egyenesben feküsznek. A szivárvány maga koncentrikus szines gyűrükből áll, melyek ugy következnek egymásra, mint a szinkép szinei: belül az ibolya, kivül a vörös szin. Néha egy második szines ív is keletkezik, mely az előbbin kivül fekszik, sokkal haloványabb, s melynél a szinek ellenkező módon következnek egymásra, belül a vörös, kivül az ibolya szin. A szivárvány elmélete régóta foglalkoztatta a tudósokat. Aristoteles a vizcseppeken való visszaverődésből magyarázta. Theodorich, XIV. századbeli domonkos barát volt az első, ki a vizcseppekben való fénytörésre vezetette vissza. A jelenleg elfogadott elmélet alapjában Descartestól származik. Elméletét később Newton tökéletesítette, ki a szineket is megmagyarázta. Ez elmélet mai tökéletes alakja Airytől ered, ki a jelenséget a vizcseppekbe behatoló, azután a csepp falán visszavert szint a cseppből újból kilépő sugarak interferenciájára vezette vissza.
