Dedukció
Dedukció (a latin deducere a. m. levezetni, leszármaztatni-ból), filozofiai értelemben ellentéte az indukciónak (l. o.), t. i. leszármaztatása a részlegesnek az egyetemestől, mig az indukcióban a részlegesből származtatjuk le az egyetemest. A dedukció részletes magyarázata a következtetés (l. o.) tanába való. Mert amidőn két egy-egy közös fogalommal biró itéletből e két itélet két nem közös fogalmának itéletben való szükséges kapcsolatát leszármaztatjuk, akkor ez szillogizmus, azaz dedukciós következtetés, rövidebben pedig dedukció. E két itéletben - «Erkölcsi cselekedetek önzetlen motivumokból keletkeznek» és «Az igazi jótékonyság erkölcsi cselekedet» - az «Erkölcsi cselekedetek» fogalma közös; e közös fogalomnak a két nem közös fogalommal (önzetlen motivumokból keletkező és igazi jótékonyság) való kapcsolatából következtetem a legnagyobb szükségességgel, hogy: «az igazi jótékonyság önzetlen motivumokból keletkezik.» Ezt a tételt dedukció után kaptam, azaz leszármaztattam az említett két tételből. Hogy milyen a viszony az indukció és dedukció közt, az indukciónál (l. o.) tárgyalandó bővebben. Semmiképen nem állanak ellentétben. Mert a dedukcióra kellenek már megállapított más itéletek, melyeknek megállapításában az indukció nagy szerepet visz. Kant más értelemben használta e szót. Ő az ismerettanban annak a kimutatását, hogy valamely fogalom v. tétel tényleg apriorikus, metafizikai dedukció-nak nevezi, annak kimutatását pedig, mely joggal éljünk ily apriorikus tétellel v. fogalommal, transzcendentális dedukció-nak nevezi. A tér és idő apriorikus voltának tr. dedukciója p. abban van, hogy enélkül a matematika nem volna tudomány. Már pedig a matematika tudomány. Ennélfogva a tér s idő csak apriorikusak lehetnek (L. Kant). E jelentést azonban csak Kant adta e szónak, utána megint csak az első értelemben használják. Kant a szó jogi használatából indult ki.
