Kant
Kant Immanuel, német filozofus, aki új korszakot indít a filozofia történetében, szül. Königsbergben 1724 ápr. 22., s miután majdnem egész életét e városban töltötte, ott halt is meg 1804 febr. 12. Elődjei Skóciából származnak; apja János György, nyegesmester volt. Gimnáziumi nevelését a pietisták alapította Collegium Fredericiánumban nyerte. Az egyetemen 1740. a teologiai karnál iratkozott be, de főleg Knutzen Márton, a filozofia rendkivüli tanára, matematikai és filozofiai előadásaival volt nagy hatással reá. 1746. bevégezve egyetemi tanulmányait, nevelőnek ment s mint ilyen 9 évig működött. Az egyetem bevégzése után irta első művét: Az eleven erők igazi mértékéről szóló gondolatok (1747), majd 1755. visszatérve Königsbergbe, az egyetemen habilitálta magát, matematikai, fizikai és filozofiai előadásokat tartván s két kisebb természettudományi értekezésen kivül egy nagyobb művet adván ki: Az ég általános természeti története és elmélete, melylyel a magisteri címet nyerte el, továbbá: A metafizikai megismerés alapelveinek új magyarázata és Fizikai monadologia c. két filozofiai művet, mely habilitációra szolgált. Az első műben fejti ki a világ keletkezésének elméletét, mely, miután később Laplace, tőle függetlenül, hasonló gondolatokra jutott, ma is a Kant-Laplace-féle elmélet néven ismeretes; a két filozofiai értekezés Kantot mint a Leibniz-Wolf-féle filozofia igen éles eszü, önálló hivének mutatja be. Szülővárosában már akkor nagy hirre jutott; mégis 1770-ig, 15 évig, maradt magántanár. 1766. kinevezték a várkönyvtárhoz alkönyvtárnoknak. 1769. meghivja az erlangeni és a jenai egyetem is tanárnak, de ugyanekkor megüresedett a königsbergi egyetemen is a filozofiai tanszék, melyek 1770. Az érzéki és értelmi világ formáiról s elveiről c. latin értekezéssel, új filozofiai rendszerének első vázlatával, foglal el. 1797-ig tartott előadásokat. Ha életének eddigi része külső eseményekben szegénynek mondható, ezentul élete folyása még csöndesebb. Csak irodalmi művei az események benne. Igaz, hogy ezek a zaj nélkül megjelenő művek fontosabb eseményeknek bizonyultak, mint sok zajos történeti fordulat. Főleg fontos az 1770-81. készülő világhirü mű: A tiszta ész kritikája (Kritik der reinen Vernunft), mely 1781 tavaszszal jelent meg, s ezt a dátumot a Krisztus utáni idő filozofiájának legfontosabb dátumává avatta. Ettől az időtől kezdve dolgozza ki, gyönge testtel, de bámulatra ragadó munkaerővel, rendszere egyes részeit. Egyik műve összeütközésbe hozta a hatósággal. 1793. irta meg művét: A vallás a tiszta ész határain belül, mely a reakcionáriussá vált porosz kormánynak nem tetszett. Filozofiája aránylag gyorsan terjedt. A nyolcvanak évek végétől kezdve egyetemi tanárok is mennek Königsbergbe, hogy Kant előadásait hallgassák. 1791. már nagy irodalom van rendszeréről. A nagy közönség is tudomást vesz róla (v. ö. Alexander Bernát, Kant I. 127.). Mint ember nemeslelkü, egyszerü, igaz; legbensőbb barátja Green volt, angol származásu kereskedő; társadalmi érintkezésben finoman érző, gyöngéd, kedves, szolgálatra kész. Életmódja az egyformaságig egyszerü és rendes volt. Gyönge testalkata mellett nagy kort ért, amit csak szigoruan szabályozott életmódjának köszönhetett. A dom arkádjai alá temették el, amelynek azóta Stoa Kantina volt a neve. Most kápolnává alakították az oszlopcsarnokot, s 1880. oda temették a tetemet. Szobrát Königsbergben Rauch faragta. Születése napját most is évenkint ünneplik Königsberg városában.
A Kant-féle filozofia egyfelől a XVIII. sz. felvilágosodást kereső mozgalmainak érett eredménye, másfelől közös kiinduló pontja a XIX. sz. minden nevezetesebb tudományos törekvéseinek. Kant filozofiai állásfoglalása annyira áthatotta a közművelődés körét, hogy mindenütt, a tudomány és irodalom minden ágában találkozunk alapgondolatával. Ami a Kant-féle álláspont történelmi eredetét illeti, benne épp ugy megtaláljuk a mekanikai természettudományok fejlődését, mint az emberi ismerőtehetséggel foglalkozó filozofia kutatásait, valamint az angol szabadgondolkodóknak és német racionalistáknak a pozitiv vallásokkal szemben álló kritikai észhitét, a Rousseau-féle individualizmusra való hatalmas törekvést, az állam és társadalmi forma kérdéseiben a tekintély elve ellen való állásfoglalást. Mindez újabb irányok s szenvedélyes törekvések visszatükröződnek Kant filozofiájában s benne kölcsönös felvilágosításukat és kibékítésüket lelik. S ami fő, nem ebben, a kor minden törekvését magában egyesítő erőben van Kant érdeme, hanem alapgondolatának ama hatalmas energiájában, melylyel minde kérdéseket felfogja és tárgyalja. Kant meg van győződve az emberi ész törvényhozó erejéről, s az ész e törvényadó munkáját akarja megvalósítani tudományban, életben egyaránt, s éppen ezzel válik a felvilágosodás korának zászlóvivőjévé.
Egész filozofiája nem akar más lenni, mint az észben rejlő elveknek kimutatása, s ez értelemben nevezi filozofiáját kritikainak. Elméleti úton jutott Kant erre az álláspontra. A Wolff-féle dogmatikus racionalizmustól ki nem elégítve, s áthatva a tapasztalati elvek figyelembe vételének szükségességétől, mohón szivta magába a rokon gondolkodásu angol filozofusoknak, egy Lockenek, egy Humenak fejtegetéseit. A szkeptikus következtetések, melyekre Hume-al együtt jutott, és az a Newton hatása alatt keletkezett meggyőződése, hogy az általa tisztán az elme tudományának tartott matematika törvényei érvényesek, eleintén ingadozóvá látszottak őt tenni; ez ingadozásból azonban, Leibniz hatása alatt, ki szintén kereste már a közvetítést a racionalizmus és az empirizmus ellentétei közt, kimentette teljesen új, bámulatot keltő felfogása, mely röviden igy formulázható: Mindenesetre vannak az elmének minden tapasztalattól független s minden tapasztalást megelőző elvei, ezek az elvek azonban kizárólag a tapasztalás által felismerhető tárgyakra érvényesek, és pedig azért, mert az individumban élő általános észtehetség a képzetek összes világát ugyanazon törvények szerint hozza létre. E törvények a tér- és időszemlélet formái, s az értelem alapfogalmai, a kategoriák (l. o.). Igy változott át Kant számára a valóság világa a jelenségek világává. E felfogást, illetőleg tant nevezi aztán a kritikai transzcendentális ideálizmus tanának.
A jelenségek mögött rejtőzködő, az elmélkedő ész számára megismerhetetlen «Ding an sich» (l. o.) világát Kant csupán a gyakorlati filozofia útján hitte kimutathatónak. Itt is az ész autonomiája, vagyis az a tehetsége, hogy maga szabja meg törvényeit, volt Kant vezérlő gondolata, melynek a kategorikus impertivusban, vagyis hogy mindenkinek a kötelesség törvénye szerint kell cselekednie, adott kifejezést. Az erkölcsi öntudatban Kant a tapasztalatokon tulvágó dolgot talált s bizonyította, hogy benne, csakis benne talál támaszt az «értelmi hit», mely szerint a «Ding an sich» világa az erkölcsös lények világa. Ekként alapította az erkölcsi öntudatra az isten, a szabadság, a halhatatlanság eszméjét s fejtette ki az ember érzéki és értelmi lényén nyugvó vallásfilozofiáját. Az ember méltóságának s az elidegeníthetetlen emberjognak fogalmára építette fel aztán jogbölcsészetét, melynek az volt a célpontja, hogy államot és társadalmat az erkölcsi szabadság föltétlen megbecsülésére kell alapítani, s e szabadságeszmében látta a történelem fejlődésének irányát.
A jelenségek és az erkölcsi eszmék világa közt való összeköttetést végül a célszerüség szempontjából kutatta. Tévesnek mondott minden kisérletet, mely a természeti dolgoknak előállását valamely célvető gondolat munkásságából magyarázza; hasonlókép elhibázottnak tartotta azt a kisérletet is, mely a kauzális vizsgálódást tartja a természet legfőbb magyarázójának. Kant előtt ezek az ellentétek az esztetikai világban lelik megoldásukat. Szerinte az esztetikai világban kauzalitás és célszerüség együtt jár, itt minden szükségképeni és mégis szabad, itt minden természet és mégis eszme. A génie fogalmában, vagyis abban a szellemben, mely a természet módjára működik, tetőződik a Kant-féle filozofia épülete. És éppen ezzel lett Kant filozofiája oly termékenyítő korára.
Kant főművei közt az első, a Tiszta ész kritikája, nem igen kelthetett azonnal megjelenése után nagy feltünést. Az akkoriban uralkodott népszerüsítő áramlat a filozofiában elszoktatta az embereket az ily komoly és mélyreható művek olvasásától; másrészt meg Kant műve egyike a legnehezebb olvasmányoknak; a gondolat mélysége okozta nehézségekhez járulnak azok, melyek abból erednek, hogy a merőben új gondolat még küzd a nyelvvel. Kant maga annyira érezte ezt, s oly zokon vette, hogy első birálói (Garve-Feder 1772) félreértették művét, hogy két évvel később bevezetésfélét irt a Tiszta ész kritikájához (Prolegomena stb.) s 1787. részben újra átdolgozta főművet, s jelentette meg ennek második kiadását. Schopenhauer később azzal vádolta Kantot, hogy ebben a második kiadásban szándékosan megrontotta művét gyávaságból, gyöngíteni akarván a mű idealizmusát, mely vádat többet igazságtalannak mutatták ki. Ez időtájban már nagyon elterjedt volt Kant hire. Két magyarázója akadt, Schultz János, és főleg Reinhold Károly Leonárd, ki népszerü és magyarázó művekben nagyon sokat tett Kant filozofiájának terjesztésére; a legszélesebb körökbe vitte Kantnak főleg esztetikai és etikai gonndolatait a maga nagy irói erejével Schiller. De az ellenfelek is csakhamar igen élénk irodalmi mozgalmat támasztottak. Feder, Garve, Tiedemann, Éberhard, Herner, a nagy iró, kinek szenvedélye a Kant ellen folytatott tudását és elmeélét, Jacobi, Hamann (az észak mágusa), Fries, Maimon, Beck, Bardili, hogy csak a legfőbbeket nevezzük, Kant filozofiáját elemezték, vitatták s mindenesete a tovább fejlődést megindították. Kant hivei közt az előbb említetteken kivül figyelmet érdemelnek jacob, Schmied K., Bouterweck, Heydenreich, Tieftrunk, Wegscheider, Paulus, Ablicht, Krug, Kiesewetter, Maas; nagyon sokat tett Krug Handwörterbuch der philosophischen Wissenschaften c. népszerü s igen elterjedt művével. Hollandiában Hermert, Wyttenbach, Kinker terjesztették. A század elején már Franciaországban is sokan foglalkoznak Kant rendszerével, Destutt de Tracy, Villers, Höhne, Angliában Nitsch és Willich a 90-es években irtak Kantról. A magyarokat l. alább. Sokkal nagyobb és fontosabb azonban az a hatás, melyet nagy gondolkodókra tett, kik az ő gondolataiból indulván, új rendszereket alkottak. Igy Fichte Kant tanítványa volt s mindig is annak nevezte és nézte magát, s Fichtétől származnak Schelling és Hegel. De az ezekkel ellentétes és maguk közt is ellenkeő Schopenhauer és Herbart is Kantból indultak, mindegyik Kantnak a hive, csakis Kantot ismervén tanítójának. Igy az egész modern filozofiai fejlődés Kant hatása alatt áll. S midőn az ötvenes években az u. n. materializmus minden filozofiát ki látszott szorítani, Hegel és Herbart feledésbe merületek: Kant emléke nem hogy elmerült volna, ellenkezőleg, újra föltámadt, amihez a divatba került Schopenhauer is sokkal járult. Mind a természettudósok, mind a filozofusok sokat kezdtek Kanttal foglalkozni; amazok közt főleg a fiziologusok, Müller János, Rokitanszky, Helmholtz, Czermak, Wundt (ki eleinte fiziologus volt s azután tért át a filozofiára), kik az érzékek tanában hasznát vették Kantnak; emezek pedig félretevén a német idealista iskola (Fichte, Schelling, Hegel) által forgalomba hozott fölfogását Kant filozofiájának, az eredeti munkákat tanulmányozták és magyarázták. Mikor 1881. a Tiszta és kritikájának száz éves jubileumát ünnepelték, egy új Kant-irodalomra lehetett utalni, mely azóta is folyton nő. Legnevezetesebb az új Kantiánusok és Kant-magyarázók közt: Paulsen, Erdmann, Cohen, Laas, Volkelt, Witte stb. Jellemző emléke e gyakran filologizálásba tévedő mozgalomnak Vaihinger nagy kommentárja és Tiszta ész kritikájához, mely 1881. indult meg s három kötetben még ma (1895) sincsen befejezve. Néhány útmutató munka címét alább említjük.
Kant hatását a magyar szellemi életre még nem ismerjük eléggé. Bizonyos, hogy igen korán igen lelkes hivekre akadt. Máramaros-Szigeten már 1797. tanított Nánási Mihály mint Kant követője. Az irodalomban ugy látszik először Rozgonyi, azután Sipos Pál, tordosi pap lépett föl mint Kant ismerője s követője. Ő hozzá fordul Kazinczy felvilágosításért, aki, midőn Siposnak latin nyelven irt művét Kantról olvasta, «fel-felsikolt örömében»; ez a munka nem jelent meg. Kazinczy levelezésének sok helyén említi Kantot. Sipos 1816. halt meg, anélkül, hogy nagy eredményt ért volna el Kant filozofiája terjesztésében. Pápán Márton István tanított Kant szellemében s polemizált is sokat e filozofiája érdekében. Ő fordította le 1820. Krug művét: A kritikai filozofia rendszere. Ellenfelei voltak a sárospataki Rozgonyi és Budai Ferenc. A katolikus iskolákban királyi parancs Kant filozofiájának tanítását eltiltotta. Az Acta Comparationis Litterarum Universarum címü Brassai s Menzl által kiadott folyóirat IX. kötetének XL. száma (1881 máj. 31.), mely egészen A tiszta ész kritikája 100 éves jubileumának, illetve Kantnak van szentelve s a magyar Kant-irodalomnak összeállítását közli Almási Balogh P. nyomán (Phil. pályamunkák 1835), melyből idézzük: Rozgonyi József, Dubia de initiis transscendentalis idealismi Kantiani. Ad viros clarissimos Jakob et Reuthold (Pest 1792). Ugyanez még egy egész sor művet irt Kant ellen. Kéziratban van még Sipos Pál műve: Discursiones philosophicae elucubrationis hybernis (1814); Kerekes Károly, Zwey Abhandlungen über Metaphysik und Naturlehre, geschöpft aus Principien der reinen Vernunft (Nagyszombat 1806, Kant ellen); Márton fönt említett művéből (Gullelmi Krug, Philosophiae Systema philosophiae criticae stb.) csak az I. kötet jelent meg 1820. Bécsben, latin nyelven. Nyiri István, Conspectus philosophiae empiriae stb. (1824). Ugyanott található egy összeállítása a folyóiratokban megjelent cikkekről s a Kant szellemében irott műveknek. Kant műveiből a következők vannak magyarra fordítva: A kedély hatalmáról stb. (fordította Szabó Antal, Pest 1864., átdolgozta Kriegler M., Pécs 1875); Kant Immánuel pedagogiája (ford. Mándy Péter, Pest 1868); Az erkölcs metafizikájának megalapítása, Szász Bélától (az Erdélyi muzeum-egylet kiadványának II. köt. 3 füzete); A Prolegomenákat fordította Alexander Bernát (a Filozofiai Irók Tárában, 1883); ugyanő fordította Bánóczi Józseffel együtt A tiszta ész kritikáját (Fil. Irók Tára, IX. kötet, 1891); ugyanő irta: Kant élete, fejlődése és filozofiája (I. köt., Budapest 1881, A magyar tud. akadémia könyvkiadó vállalatában). Mind a Prolegomenák, mind a Tiszta ész kritikája fordításához bővebb tanulmányokat is csatolt. Az utóbbihoz könyvészeti jegyzetek is vannak csatolva a Kant-irodalmról.
