ZÚG
ZÚG, (zú-g, v. zu-og) önh. m. zúg-tam, ~tál, ~ott. 1) Mondjuk erősebb mozgásu, rohanásu, valamely résen áttörő vizről, és levegőről, illetőleg: szélről. Zúg a viharos tenger. „Zúgnak a szelek, a sebes folyó vizek.“ (Szabó D.) 2) Zúgnak bizonyos testek, midőn erősebb csapás, ütés, szél stb. éri. Zúg az erdő, midőn erős szél fú. Zúg a malom. Zúg a fejem, a fülem. „Zúg az egész ház a rombolástól; szérü a cséphadaróktól.“ (Szabó D.) 3) Némely tájakon mondják sertésekről, midőn a nemi ösztön felébred bennök, máskép: görg, görög. 4) Zúg valamely sokaság, pl. a népsokaság, midőn haragra, boszúra gerjedve lázong, zajong.
Gyöke a hangutánzó, zu v. zú, melyhez a gyakorlatos képző g önhangzóval vagy a nélkül járul, valamint a súg, búg, bőg, bég igékben.
