OR, (2)
OR, (2), fn. tt. or-t, tb. ~ok. Oly ember, ki másnak ingó vagyonát alattomban elveszi, s magának tulajdonítja, ellopja, máskép: orv, tolvaj. Különbözik tőle a rabló, ki a tulajdonos szeme láttára, nyilván, és erőszakosan sajátít el valamit. A régieknél az or am. a latin fur, furax, a tolvaj pedig praedo, latro, mint Molnár A. értelmezi, s a Müncheni codex használja. „Jöttenek orok és tolvajok.“ (Venerunt fures et latrones) „Ki nem megyen be az ajtón... az or és tolvaj.“ (Qui non intrat per ostium, ille fur est et latro. János. 10.). Egyébiránt az or szóban eredetileg nem csak az alattomos, hanem a nyilvános erőszaku eltulajdonítás fogalma is foglaltatik, honnan a ragadozó állat orállat-nak neveztetik; orozni tehát ezt is teszi, elvinni valamit erőszakkal. Az elvitel fogalmával áll viszonyban a hellen ϕωρ (ϕερω), a latin fur (fero), és a magyar hord. Ort jelentenek a finn wor, wora, és a török oghrï, v. orï (Vámbéry). Nyiltabb gyökhangon a magyar régies armás Pápai Páriz szerént am. latro. A Münch. codexben változva or és ur. V. ö. ORV.
