LEH, (1)
LEH, (1), fn. tt. lehet, harm. szr. ~e. Állati gyöngéd fuvalmu hang, melyet a tüdőnek rendes állapotu mozgása okoz, midőn a torkon a levegőt majd kitolja, majd beszivja. Ez által ismerni meg, ha él-e az állat vagy nem. Élénkebb mozgást fejez ki a lih, melyből liheg am. fáradtan lehel; még erősebb a fú, mely nagyobb fáradságra, belső hőségre, vagy indulatra mutat. Fordítva hel, megvan a latin an-helo igében s ha az l-t elhagyjuk, rokona az ih, melyből ihl, ihlel, ihlés, ihlet erednek. Lényeges alkotó része a toroktüdőhang h, az l pedig a nyelv mozgását fejezi ki. Származékai: lehel, leheg, lehelés, lehelet. Ugyan a fennjegyzett alakban a régiek önható igeül használták, melynek közelebbi származékai: lepés, lehő. l. külön LEH, (2). Legszorosb fogalmi és hangrokonságban van vele: lélek (= lehel-ek) v. röviden: lelk, melyet az ős magyar a leh-hel azonosított, mint az ős latin a spiro és spiritus, az anima és anhelo szókat. A német athmen a tárottabb szájjal kibocsátott tüdőhangot fejezi ki, melynek elemével szintén egyezik a magyar á v. áh gyök, honnan áhit stb. valamint a latin anima és animal hasonlóan a magyar áh és állat (= áhlat némely vélemény szerént) egy eredetüek, t. i. az állatoknak (általános értelemben) különböztető jegye az, hogy lehelnek, lélekzenek, hogy lelkök van, honnan régente ‘lelkes’ néven is hivattak.
