ÉN, (1)
ÉN, (1) régiesen EN, első személyt jelentő névmás, mely a ragozásokat nem a rendszerénti alakban látszik fölvenni. Tárgyeset: engem v. engemet; tb. mi, (erdélyiesen: mü), teljesen: mink; többes tárgyesete minket v. bennünket. Személyragozva, egy birtoku egyes alanyeset: enyém (= en-é-em), többes: miénk (= mi-é-nk), v. mienk, több birtoku egyes: enyéim és (enyémek) többes: miéink v. mieink és miénkek. E személyragos állapotban egyéb nevekhez hasonló módon szinte fölveszi a névragokat, például: enyémé, enyémnek, enyémet, enyémre, enyémről; mienké, mienkének, mienkét stb. A többi eseteket is a névragokkal és névutókkal szinte személyragok által képezi, u. m. bennem (vagy nyomatossággal: én bennem) = benn-em, így bennünk; nálam = nál-am, nálunk; belém = bele-em, belénk; rám, ránk; hozzám = hoz-já-am, hozzánk: belőlem, belőlünk; rólam, rólunk; tőlem, tőlünk; nekem, nekünk; értem, értünk; velem, velünk; alattam, alattunk; előttem, előttünk; utánam, utánnunk stb. Ezek: elé, közé, hegyé, fölé kétképen személyragoztatnak, u. m. szabályosan: elém, elénk; közé, közénk; hegyém, hegyénk; fölém, fölénk; vagy helyettök az elő, köz, hegy, föl nevek vétetvén alapul, először személyragot, azután be ragot (= ve, ugyanaz mint ho-va, to-va szókban) vesznek fel: előmbe, előnkbe; (közömbe nincs), közünkbe; hegyembe, hegyünkbe; fölembe (ritka használatú), fölünkbe. Az így személyesített névragoknak és névutóknak néha, mint érintők, nagyobb nyomatosságért elébe tétetik maga a személyes névmás is, p. o. én velem, mi velünk; én alattam, mi alattunk. Néha s különösen magam szó előtt ~n, ~ěn toldalékhangot veszen föl, még pedig kettőztetve is, ú. m. en-ěn v. en-n v. en-n-ěn, mely toldalék ugyan az ez-en, ily-en s mély hangon az-on, oly-an stb. szó an, on, en toldalékával. V. ö. ~AN, (3), és Személynévmás. Szókötési szabályaira nézve V. ö. Névmás, Személynévmás.
Közelebbi rokonságok az arab ene v. ená, héber áni v. anókhi, szanszkrit aham, török ben, dsagataj, tatár, persa men, szirjen me, finn minä stb.
Ily nevezetes és működéseiben roppant befolyású szónál (milyenek általában a személyes névmások) kétségen kivűl mindenkit érdekel valószinű eredetéről némely jelentékenyebb véleményeket hallani.
Egyik nézet például Pott kitünő nyelvbuváré azt tartja az árja nyelvekben, hogy az a hang-tól, illetőleg beszédtől vagy beszélőtől vette nevét, például az arja nyelvekben, legalább a nevező esetekben eléforduló torokhang (ego, εγω, ich, góth i, szanszkrit ah-am stb.) megegyezik az ugyanezen nyelvekben hasonló hang-ban eléjövő s a beszélésre vonatkozó szókkal, pl. a szanszkritban ah (am. mond), latinban ajo, görögben ηχεω, tehát a felhozott névmások a beszélő személyt jelentenék (hic qui loquor). Ezekhez hasonló szó a magyarban: ige, melylyel teljesen azonos a mongol üge, sínai íng (= felel) stb. A magyarban továbbá az en s mély hangon an szórész, előtéttel igen sok szavainkban eléjön, mint cs-en-g, cs-en-dít, z-en-g, z-en-e, p-en-g, p-en-dit, sőt magában a h-an-g szóban is stb. V. ö. ÉN, (3) elvont gyök.
A másik nézet Bopp szintén igen kitünő nyelvtudósé. E nézet azt tartja, hogy mind az aham mind a több ént jelentő aszmé szókban csak a puszta a önhangzó az első személy jellemzetes eleme, s ez nem más mint a szanszkrit mutató névmás (demonatrativum) törzse a (mely megfelel a magyar e vagy ez-nek) s figyelmet érdemel, hogy a hindu dramákban az én gyakran ajan dsanasz (= ezen személy) kifejezéssel íratik körűé. Bopp szerént a ha szórész (aham-ban) oly részecske, mely mint a görög γε, (dóriai) γα a névmásokhoz szeret (különös) jelentés nélkül függeszkedni. (Ily függelékes g van a magyar itten-eg, ot-tan-ag tájdivatos szókban is). Végül az m szerinte csak toldalékhang, mint tva-m (= te) szóban is. A többes aszmé (= mink) szót pedig Bopp úgy fejtegeti, hogy a szmé valamint jusmé, (= ti, tik) szóban a smé a harmadik személy képviselője, tehát a-szmé am. én (és) ők, és ju-smé am. te (és) ők. Benfey jeles nyelvtudós szerént aham-ban az első a hihetőleg ma helyett áll, mely magát a ragozott (obliquus) esetekben tartotta fenn. (T. i. Benfey csak így gondolja kimagyarázhatónak az ezen esetekben eléforduló m-et, pl. a latinban mi-hi, me a me, me-cum stb., de Bopp az m-ben is mutató névmást sejdít, t. i. a zend ima szóban is két névmástörzs van: i = ez és ma közelre mutató). Benfey is megvallja, hogy „a görög ε−με, ε−μου, ε−μοι, ε−μιν szókban az ε előhang nem henye pótlék, hanem azon névmási törzs, mely a szanszkritban: a (= ez) és a névmási fogalom erősbitésére szolgál.” V. ö. Előbeszéd 152, 153. lapokon.
Mi a magyar én eredetére nézve is inkább Bopp nézetéhez járulunk, sőt a számos más nyelvekben létező eltéréseket is, (példaul az arabban ene v. ená = én, és ente = te, tehát az en közös, mint a magyarban is en-en, te-n-en stb. szókban; továbbá az arabban, héberben a második személy ragja gyakran k, a szirjénben n, török és tatár nyelvekben gyakran n [orrhang]; a magyarban pedig mindkettő, az utóbbi m alakban, első személy ragja), csak az ő elve szerént fejthetjük meg.
Az e (sajátlag éles ë) hang a magyar köz nyelvben minden legkisebb kétségen kivül nemcsak puszta hang, hanem valóságos szó, pl. ezekben: itt van e; ide jőjj e, és több számtalan mondatokban (ellentétben az a szóval, pl. ott van a, oda menj a), és ugyanaz gyöke más névmásoknak is, t. i. e-z, e-m-ez szóknak, a jelent mindenütt közelre mutatást, valamint a vele legközelebb rokon i is, i-ly, i-de, im-így stb. szókban (némely szójárásokban, s a régieknél is ingem =engem). Én, vagy régiesen en, tehát vagy am. em törzs (eme, emez) szókban, vagy e-en az e mutató szócskából és en toldalékból (mint ez-en, ily-en szóknál) összetéve, vagy épen ezen szóból összébbhúzva, mely alakban szépen megegyeznék hangokban is a zend azem (= én) szóval. Az első és fő elem mindenütt a közelre mutató e vagy i. S az arab és héber nyelvekben eléforduló i mint első személy ragja a legősibb, legelemibb, nem pedig csonkulat volna. Sínai nyelven pedig én csak í és jú. (Schott Vilmos sínai szókönyve). V. ö. Előbeszéd. 154. lapon.
Ami a többest illeti: a teljes mink-ben a k a rendes többes k jellemhangja, mint ti-k és ő-k szókban is, a min szórész pedig az én kettőztetéséből származott, mint ti-tek-et, szóban is ti-tek; mink tehát = én-én-k v. en-en-k, v. in-in-k = n-in-k = m-in-k. A ragozásokban eléforduló en-k, ün-k, un-k, régiesen em-ük vagy m-ük is már közvetlenül inkább az első személyragból eredett, például a halotti beszédben eléjön: is-em-ük = ős-öm-ük, ur-om-k = ur-am-k.
Engem (engemet) pedig vagy az ennem (ennemet) módosulata, (valamint bennünket is hihetőleg am. minnünket), vagy Révay szerént én-t tárgyeset az em személyragot is fölvevén, lön en-t-em, s a t-nek g-vé változtával, a mi nem példa nélküli: en-g-em, mely tulzásból ismét fölvette a t ragot: en-g-em-et, mint ő-t-et alak is. V. ö. Előbeszéd. 163. l.
