ÉK, (1)
ÉK, (1), fn. tt. ék-et. 1) Hosszukás és keskeny, lapos test, mely egyik vége felé mindig vékonyabb és vékonyabb lesz, s hézagok szilárd betöltésére, mint boltozatok épitésére, különösen annak elkészülte után bezárására, illetőleg végső megerősitésére szolgál, szintén kemény testek hasogatására stb. is igen alkalmas. Így a balták, fejszék alakja is, valósággal ékszerű. Fa ék, kő ék, vas ék. Éket hegyezni, éket verni. Ékkel erősíteni a boltokat. Ékkel hasogatni a fákat. Némelyek szerént a másik ék szótól megkülönböztetés végett: ík. De ez nem kapott lábra. 2) Irásban a leírt ékhez hasonló hosszukás vonás, mely által némely hangzókat jegyzünk meg, különösen a magyarban a hosszúkat, pl. á, é, í, ó, ú, ő, ű.
Rokonok vele a latin acuo, acus, aculeus, a hellén αχεω, ακαχω, αιχμη, ακωκη (hegy, Spitz), a német Achel, Ecke, Hacke stb.
