vonít [1]
vonít [1] tárgyatlan ige -ott, -son, -ani v. (régies) -ni, (tájszó) vonyít (hangutánzó)
1. <Állat, kül. kutya, róka, sakál> hosszan elnyújtott, éles, magas, panaszos hangot hallat. A kutyák egész éjszaka vonítottak. A nádas rókája vonít esthajnalon. (Tompa Mihály) Kiült [a kutya] az út közepire, úgy vonyított. (Gárdonyi Géza) Kutyák vonítanak a holdra fel. (Juhász Gyula) A szomszédban egy kutya vonított a teleholdra. (Kosztolányi Dezső)
2. (rosszalló) <Ember> ehhez hasonló hangon, rendsz. ijedtében elnyújtva kiált v. kiabál. Fájdalmában vonított, mint a kutya. Szerettem volna vonítani, annyira nem tetszett, annyira ellenszenves volt hallani. Hány mesterlegény dőlt a nagy országút … árkai mellé s hányféle hangon vonított ég felé. (Vas Gereben) Jónás émelyegve s étlen | tovább üvöltött a büzös sötétben, | s vonítva, mint a farkas a veremben, nyögött … (Babits Mihály) Elkezdtünk mind a ketten vonítani, mint a sakálok, míg el nem cipeltek … sárosan, véres szájjal. (Móricz Zsigmond)
3. (átvitt értelemben, ritka) <Természeti jelenség> hosszú, ijesztő, elnyújtottan magas hangot ad. A kéményben vonít a szél. Alattam a tenger vonít. (Ady Endre)
Igekötős igék: belevonít; elvonít; felvonít; összevonít; végigvonít.
vonító.
