rettentő
rettentő [ë-e v. e-e] melléknév, főnév és határozószó
I. melléknév -en [e] v. (választékos) -n, -bb
1. (ritka) Megrettenést okozó; ijesztő, rettenetes, borzasztó. Megállj! szól Báthori s arca rettentő lesz. (Gyulai Pál) Vonta magára a bűnt, mint egy piszkos paplant, oly rettentő részleteket árulva el lelkéből, hogy … a … közömbös, öreg rendőrségi díjnoknak a kezében is megállott a toll. (Hunyady Sándor) Látom én ma is, eszmék, fényetek, de mást is, a rettentő tényeket. (Szabó Lőrinc)
2. (gyak. túlzó) Rendkívül nagy mennyiségű, számú, tömegű, fokú, erejű; rettenetes, borzasztó. Rettentő tömeg gyűlt egybe. Rettentő kacajra fakadt. Rettentő zavarban voltam. A fülük már megunta azt a rettentő zsibongást. (Tömörkény István)
3. (bizalmas, túlzó) Rettentően: rendkívüli mértékben, igen-igen nagyon. Rettentően szerelmes.
II. főnév -t, (belső tárgyként) (túlzó) Rettentő(ke)t: nagyon nagyo(ka)t. Rettentőt kiáltott. Rettentőket nevettek, s az egész óra nem ért semmit. (Móricz Zsigmond)
III. határozószó <Fokozás, túlzás kifejezésére, melléknév, határozatlan számnév és határozó előtt; rendsz. érzelmileg színezett beszédben:> nagyon-nagyon, igen-igen, rendkívül; borzasztó (III), szörnyen, szörnyű (II). Rettentő nagy, sok. A túzok rettentő fejes, makacs állat. (Mikes Kelemen) Rettentő nagy lőn megütközése. (Vas Gereben)
