rekedt [2]
rekedt [2] [e-e v. ë-e] melléknév -en, -ebb [e, e]
1. Olyan <személy>, akinek hangjába <betegség, túlerőltetés v. szenvedély, nagy izgalom miatt> zavaró zörejek vegyülnek, akinek hangereje jelentős mértékben csökken. Rekedtre v. rekedtté kiabálja magát. Az énekesnő nem lép fel, mert rekedt. Meghűltem, és rekedt vagyok. Uram! rekedt vagyok s kiáltani Szeretnék. (Madách Imre) Ki az? – kérdé … Mari erősebben, de rekedten. (Mikszáth Kálmán) Hajnalban, farsangkor az ember megáll a hideg kályha mellett, frakkban, izzadt gallérban, rekedten. (Kosztolányi Dezső)
2. Az ilyen személyre jellemző, rá valló, tőle származó <hang, beszéd>. Rekedt beszéd, ének, hang, kiáltás; rekedten beszél. A história … Nem hallja a jajszót, rekedt beszédet; Mit feljegyez, a múltnak csak dala. (Madách Imre) || a. Rekedt torok: olyan t., amely ilyen hangokat képez, ad (ki). Rekedt torokkal a hollók a berekbe Négyet, ötöt kurjantanak. (Csokonai Vitéz Mihály) || b. Nem tiszta (I. 5) <állati hang>; rikácsoló érdes. Rekedt károgás, kukorékolás, ugatás. || c. Érdes, zörejes, nem tiszta hangú <hangszer>. Rekedt trombita. Egy drabant állt az ajtóban … egy rekedt dob bőrét püfölve irgalmatlanul. (Jókai Mór) És a lombokon át … rekedt Kürt kurrog s a dühödt dob levegőt repeszt. (Tóth Árpád)
rekedtség.
